Az Aranycipőjű

Rátkay Endre: Károly utca (részlet az Aranyikonból)

Rátkay Endre: Károly utca
(részlet az Aranyikonból)

Juhász Sándor (1934-1993) volt az Aranycipőjű. Steinbeck egyik megelevenedett kedves csirkefogója az erzsébeti Károly utcából. Lázár Judit Gaál Imre művészete c. kötetében (Stádium Kiadó, 1997) idézi Gyurkovics Tibor költőt, drámaírót, Juhász Sanyi barátját: „Elhagyva a pesterzsébeti külvárosi gyerekkort, elvégezve a dicső főiskolát, huszonöt évet átcsellengett az életéből. Lusta volt, tekergett, keresett és tékozolt, érett és érett, mint az a bizonyos rilkei dús zamatú körte. Utóbb pedig a renaissance misztikus freskóit vitte biblikus alakjaiba. Ezek a képek erősek, expresszívek, a magyar piktúra nagy darabjai lesznek. Juhász Sándor nagy úton jár. Visszafelé az emberhez. Hogy meddig jut el?… Sanyi egy interjúban minderre ezt mondta: „Ezek még csak tanulmányok, első lépések a Jákob létráján.”

Juhász Sándor: Önarckép

Juhász Sándor: Önarckép

Szeretném azt írni, hogy Sanyi, a hatodik „átlós” 1960 és ’64 között az Átlók Művészcsoportjában tette meg ezeket az „első lépéseket” a jákobi létrán fölfelé a festészetben is. De Sanyi is másképp láthatta, ha több mint negyed századdal később így fogalmazott. Sokfelé vitte el a szélrózsa minden irányába az aranycipője! De egyetlen verskötetét, a Károly utcát olvasva mégsem hinném, hogy csupa tékozlásból állt volna az ifjúsága. Sem a Gaál Imre mellett töltött famulus idő – hiszen Gyurkovics Tibor is azt vette észre, hogy festőként a renaissance misztikus freskóit vitte biblikus alakjaiba; ez azért nem akármilyen köszönetmondás az aranycipő nélkül is csavargó kedvű Gaálnak a tanítványától –, sem a filmmel meg a verssel betelt idő. Kötetének, a Károly utcának egyik legerőteljesebb csúcsverse az Egykor, 30 éves korában született; jéggel és tűzvésszel teletömött sípsorú orgonán zúgatta át szertelen halottsiratóját 1964-ben, Gaál Imre halálakor. Magányos verskötete már felében-kétharmadában kész volt, amikor ráácsolta kupolának. Tékozolt volna? Kovásznai Györgyöt épp mostanában verik föl nagy zenebonával 25 éves halálából. Csak azért említem, mert egykor kebelbarátok voltak. És úgy látom (egy 1993-ban írt ismertetőből), hogy barátságuk az Aranycipőjűt erőteljes munkára ösztönözte. Kovásznai György rendezte Sanyi első filmjét, a Balladát. A Sorompórevüt szintén. Aztán következett Dobrai György rendezésében a Munkashow, amely a pécsi filmfesztiválon különdíjas lett. Majd megszületik Juhász színes, zenés filmje szintén Dobrai György rendezésében, a Hungária. Bevallom, sosem láttam Sanyi filmjeit. De én neveztem el Aranycipőjűnek; nem, nem a halála után. A ’60-as években. Akkoriban még nem volt Sanyinak hófehér, nyitott sportautója sem. De a ’80-as években már azon hajtott lépésben a hátam mögött a villamos sínpárjával még keskenyebbé tett Vörösmarty utcán végig; akkor is ő maradt a Károly utcai kedves csirkefogó, aki élvezi, ha a járókelők egyre nagyobb csoportja nevetve nézi, amint szórakozottságomban észre sem veszem, hogy Sanyi meseautója tüntetően a nyomomban poroszkál.

« vissza | ugrás a vershez »

Juhász Sándor: Rózsadomb

Juhász Sándor: Rózsadomb