1 Dorsoduróban: Velence általunk legrégebben ismert kedves és otthonias sestiere (közigazgatási kerülete). Noha a Cannaregio-beli idei lakhelyünk meglehetősen messze esett tőle, gyakran tartottunk gyalogos, ide-oda kanyargó körutazást Velencén keresztül (Miracoli, Crisostomo, Ponte di Rialto, Campo S. Polo, az Orio tere, a Frari, S. Pantalon, vagyis Pantaleone érintésével át a Margheritára, azaz a térre, amely a Dorsoduro egész lenyomatát magán viseli. Még csak most érkeztünk be kedvenc sestierünk csücskébe, és máris mekkora öröm szétnézni a Margheritán!
2 Margherita: micsoda tér! Szépség és szegénység. Szamárhátíves ablakú gótikus mór palotácskák. Csaknem mind alacsony. Legtöbbször már a második emelet fölött kezdődik a velencei varázslat harmadik síkja (az első a riók vízi világa hidakkal, hídaljaikkal; a középső a tereké, terecskéké és palotáké, a Canal Grande palotaszegélye; a harmadik pedig) a háztetők világa, a zegzugos, ki-be ugró fecskefészek-manzárd-terasz sokaság: ládában nevelt fáival és lugasaival, futómuskátli és hortenzia-szőnyegeivel, éjszakai sárgás, zöldes fényjátékával, lampionfüzéreivel. Fentről a tér nincs szédítő mélyben, törzsvendégei arcról is felismerhetők. Ismerősek a dekadens szépségű, forró pillantású egyetemista lányok (köztük titkos és nem titkos költők, filozófusjelöltek, édes leszbikusok és lófogú, tűhegy térdű feministák), de a tér túloldalán a népes helyi családok is; a gazdagnak látszani akaró családfő, a nyakatlan, zsákszabású (hja a négy gyerek, az öt gyerek!…) olasz egyenanya meg a gyerekkoszorú. A tér közepén padtól padig totyorognak a sasszemű öregasszonyok, aludni iparkodnak a félig lerészegedett koldusok, és titkosan kerülgetik, mintha teljesen magukra hagyták volna őket, első, második gyerekük gondtalan játszadozását az éber fiatalasszonyok.
3 Carmine: a S. Maria del Carmine (gót és vöröstégla) templomának egyik bejárata a Campo Margheritáról nyílik. Ha szemünk megszokta a félhomályt, álomvilágban találjuk magunkat. Festői légkörben – de benne furcsa módon mégsem a festmények uralkodnak. A rőtmeleg színes fénylés elsősorban a főhajó festménysorozata alatti oszlopsor tetején álló faszobor-együtteseket emeli ki (illetve süppeszti ingerlő félhomályba). Valamennyi oszlopfő széttárt térdű, guggoló, cseppet sem szemérmes hím ördögfajzat, torz szatírkariatid. Elképesztő festett figurasor: kecskeszakállas fejük a rettentő súly alatt térdük közé, domborodó hasukra hajlik, melynek fehér takarásán illetlenül mély hasítékból domborodik elő a köldök csomója. A köldöknéző gnómok egy-egy szintén festett-fa-aggastyánt cipelnek a fejükön (apostolt, szentet, egyházfőt), akiket balról és jobbról két ledér angyallány ajnároz. A legmulatságosabb figura, a „konya agg” úgy áll, méltósága romhalmazán, mintha éppen tettenérték volna. Arcvonásaira ráfagy a malasztosság, inkább a csínyen kapott zavarával iparkodna menteni a menthetőt. Csakhogy igen meleg a helyzet: mögötte a két kis nőcikének még annyi ideje se volt, hogy mellbimbóját visszarejtse a ruhája alá. Régi templomaink profán jelenetekkel roskadásig tele vannak. Izzó erotikájukat már a XIII. sz-tól kezdve lépten-nyomon élvezhetjük. A Carmine faszobor-jelenete azonban egyedülállóan bűbájos. Primitív igazmondása akaratlanul is a lélekábrázolásban a legmagasabb rendű humor nyelvén fejeződik ki.
A Carmine templom faszobor-jelenete
4 ki-be jártak a téren: A Margheritán mindig történik valami. Orgiáznak a zenebandák, parádéznak a mutatványosok. Itt még ma is egy városligeti virslievő verseny sörhabos handabandájával rendezik meg Velence költői fesztiválját. A dobogókat a meleg kőlapokra telepedve ülik körbe – persze ma már nem az ezrek, százak is csak gyéren, de ha figyelünk, a mosolyokból, legyintgetésekből, fejcsóválásokból és hisztériás tapsviharokból egyaránt kiolvashatunk hozzáértést, bennfentességet, fundamentalista vakhitet vagy elegáns és udvarias lenézést. Igaz, olykor a kávéházi teraszon hevülten camparizó költő és kísérő-koszorú számosabb csoportnak látszik a hallgatóságnál, de a második, harmadik pohár fölhajtása után a tér szüntelenül áradó életöröme ezt a szomorkás tényt teljesen eltakarja.