Mantegna: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik (részlet)
1 Jakab: Az 1944. március 11-i bombázáskor elpusztult Mantegna freskók egyike: Szent Jakabot a vesztőhelyre kísérik.
2 Francesco Squarcione: padovai festő, aki Andreát, a nyájat őrző fiút magával vitte Padovába, s nemcsak tanítványává, de fiává fogadta. Tekintélyének, műhelye jó hírének kétségtelenül része lehetett abban, hogy Andrea még a reneszánsz századaiban is szokatlanul fiatalon fontos egyházi megrendeléseket kapjon. S nemcsak az eremitánusoktól. „Még mielőtt tizenhetedik évét betöltötte volna, elkészítette a padovai Santa Sofia főoltárképét, mely mintha nem is valami ifjú kezétől származna, hanem nagyon gyakorlott öregemberétől”, írta róla Giorgio Vasari. Mantegnának ez a képe is elveszett, de New Yorkban őrzik kisalakú képét, A pásztorok üdvözletét, Sao Paolóban Szent Jeromos vezeklését, Frankfurtban pedig Szent Márk képmását – mindhárom mű a tizennyolc éves Mantegna alkotása, s mindegyikre pontosan illik Vasari idézett megállapítása a Santa Sofia főoltárképéről.
3 Nicolosia: Squarcione éppen Nicolosiára, a Bellini-lányra – vagy még inkább talán az egész Bellini családra lett féltékeny, amikor megtudta, hogy a fiaként nevelt és pártfogolt Mantegna Nicolosiát feleségül veszi. Erre a hírre, ahogy Goethe mondja, „az első, atyai mester féltékeny vonzalma féktelen gyűlöletbe, segítő szándéka üldözésbe, dicsérete gyalázkodásba csap át”. Nem állhatom meg, hogy Goethét valamivel hosszabban ne idézzem. Squarcione „ellenkező értelemben ócsárolja immár mindazt, amit az ifjú az ő tanácsára, az ő meghagyására vitt és visz véghez; azzal a tömeggel szövetkezik, mely le akarja rántani magához a művészt, hogy megítélhesse. Ez a tömeg természet- és valósághűséget követel, hogy legyen összehasonlítási alapja, de nem azt a magasabbrendűt, mely a szellemben gyökerezik, hanem a közönséges külsőt, mikor szükség esetén mindenesetre összevethető az eredeti és másolata közötti hasonlóság és hasonlótlanság. Mantegna most már semmit sem ér; semmi elevennek a létrehozására sem képes, mondják” – mondják Squarcione s azok, akiket erre rábeszélt –, „legnagyszerűbb munkáit keménynek, száraznak, merevnek és ridegnek szidják. A nemes művész, még ereje teljében, haragra lobban és nagyon jól érzi, hogy éppen az ókor szempontjából nézve a természet még természetesebbé, művészszemének még érthetőbbé vált; érzi, hogy van ereje hozzá, és bemerészkedik ebbe a vízbe is. E pillanattól kezdve számos polgártársa élethű képével díszíti festményeit.” Az idézetet csak azért nem folytatom, mert az már csakugyan az érett és öreg Mantegnára vonatkozik, ellenben az eddigiek az annál sokkal fiatalabb Mantegnára, mint ahogy az magának Goethének a szövegéből kiderül. Andrea 1454-ben vette feleségül Nicolosiát, és éppen egy sajátos magyar vonatkozás kapcsán jól tudjuk, hogy mikor „merészkedik ebbe a vízbe is”, azaz válaszul a dühöngő Squarcione vádaskodásaira, mikor festi fel az Ovetari kápolna falára padovai barátait, s köztük egy magyart, Janus Pannoniust (no meg pókhasúnak ábrázolva Squarcionét is – Vasari szerint). A szóban forgó freskó Szent Jakab kivégzését ábrázolja, s vannak akik 1453-ra teszik keletkezésének idejét. A magyar irodalomtörténetnek is van egy figyelembe vehető dátuma: 1458, azaz a Janus Pannonius-vers, az Andrea Mantegna páduai festő dicsérete keletkezésének évszáma. Igaz, a vers nem az Ovetari kápolna freskójáról, hanem egy megintcsak elveszett Mantegna-képről szól, amelyben Janus Pannoniust és Galeottót együtt festette meg. A kép ugyan elveszett, de festésének dátumát ismerjük: 1455. Vannak akik éppen a Szent Jakab kivégzése c. freskó elkészültét igen elhúzzák, nem kevesebb, mint négy esztendőre teszik (1453-1457) a freskó festését, ami aligha fogadható el Andrea munkaütemének, hacsak nem vesszük figyelembe életének olyan sorsdöntő változásait, mint házasságát, megromlott kapcsolatát első atyai mesteréhez, az áskálódást művei ellen, és az ezt követő belső válságot, továbbá a mind huzamosabb tartózkodásokat Velencében, az első utakat Ferrarába, Veronába, sőt Mantovába; végül egész sereg olyan életmozzanatot, amiről alig tudunk valamit; például hogyan hatott Mantegnára a tanuló- és versenytárs, a Giorgio Vasari által is magasztalt Niccolo Pizzolo váratlan halála 1453-ban? És nem csak érzelmileg, hanem egzisztenciálisan is, hiszen Pizzolóval (és másokkal) együtt kapta a még tizenéves Andrea a megbízást az Ovetari kápolna freskóira – a harminckét éves, nála tíz évvel idősebb festőtárs váratlan halála vajon milyen változást hozott: előbbre lépett-e Mantegna (elfoglalván Pizzolo megürült helyét is), vagy éppen hátrányosabb helyzetbe került a megrendelőkkel szemben (mert az érettebb Pizzolóval annak összeköttetéseit és pártfogását is elvesztette)? Esküvője, Pizzolo halála, viszályának csúcspontja Squarcionéval mind 1453-ra esik – vajon nem hozhatta ez magával a munka félbeszakítását, akár két-három évre is?! Mondjuk az 1455-ben festett, de azóta elveszett páros portré, a Janus Pannoniusról és Galeottóról készült táblakép utáni időre? Azért látszik ez valószínűnek, mert a páros arckép előtt Mantegna nem festett portrét; tehetségét bizonyára a kisalakú képen próbálta ki először, mielőtt kortársait a szigorúbb kötöttségű műfajban, az évezredeknek szóló freskón megörökítette. Mantegna, házassága évében 22 éves volt (az őt dicsőítő Janus vers születése évében még mindig csak 27!), mikor tehát Goethe azt mondja, hogy „a nemes művész még ereje teljében” válaszolt ócsárlóinak, semmiképpen ne gondoljunk a mai felfogás szerinti ereje teljében levő negyvenöt-ötvenöt vagy éppenséggel ötvenes-hatvanas férfira, hanem a római jog szerinti nagyon fiatal ifjúra, egy huszonévesre, még innen a férfikor küszöbén.
4 Nicolosia bátyja, Gentile Bellini: két évvel volt idősebb Mantegnánál, az öccse, Giovanni pedig vele egykorú vagy inkább nála fiatalabb lehetett. S bár Jacopo Bellini, az apa jóvoltából Gentile és Giovanni szinte beleszületett a festészetbe, Andrea csodagyermeksége, kamaszkori teremtő periódusa hiányzott ifjúságukból. 1453-ban, amikor Mantegna benősült a Bellini családba, Jacopo Bellini kétségtelenül „Velence legmegbecsültebb festője volt”, két fia azonban (akik majd messze túlszárnyalják az apát, és különösen a kisebbik, Giovanni révén a Bellini családnév mindmáig halhatatlanul ragyog) még a szárnypróbálgatásoknál tartott. Mindkettő Andrea hatása alá került. Ez a hatás majd a hatvanas évektől kezdett igazán kamatozni Giovanni Bellini művészetében. Mantegna főbb művei jó tíz-tizenöt évvel előbbről sorjáznak.
5 Pizzoli: Niccolo Pizzolo (Pizolo, Pizzoli) 1421 körül született, 1453-ban halt meg; egy másik jegyzetben – Vasarit idézve – már beszámoltam haláláról. Pizzolo, akit Vasari „padovainak” nevez, Marco Zoppóval és Dario da Trevisóval együtt Squarcione tanítványa volt, Andrea versenytársa. Amikor a negyvenes években Squarcione házába került, Pizzolo volt az, aki „egy fejjel kimagaslott a tanítványok közül”. Különben 1448. május 16-án nem ő kapta volna az első megbízatást az Ovetari kápolna kifestésére. De szeptemberben már Mantegna is megbízást kapott (s bár ezen az őszön a Santa Sofia templom főoltárképéhez látott hozzá), a következő évben már ő is az Ovetari kápolnában dolgozott Niccolo mellett. Ehhez Squarcione tekintélyén és Andrea korán megnyilatkozó tehetségén kívül alighanem a tíz évvel idősebb Niccolo jó szemére és pártoló barátságára is szüksége volt Mantegnának.
6 Vitruvius: „Vitruvius Cerdo Architetus”, a freskó diadalkapuján látható felirat egyszerre idézi a Kr. sz. e. I. század második felében élő Vitruvius római építészt, szakírót, aki hírnevét az Augustus császárnak ajánlott tíz könyvből álló Az építészetről című munkájának köszönhette és Mantegna kortását, a reneszánsz Verona építészét, Vitruvio Cerdót. Szilágyi János György említi lexikonbeli szócikkében, hogy Vitruvius „újabb feltevés szerint Julius Caesar hírhedt erkölcsű hadmérnökével, Mamurrával azonos”. A római kort eszményítő Mantegna erről mit sem tudhatott, ahogy a többi reneszánsz fiatalember sem, köztük a veronai Cerdóval. Ők Vitruviusban a nagy összefoglalót tisztelték, akinek az építészetről szóló műve „az ókori építészet történetének egyik legbiztosabb alapja”.
7 Mantegna Rómát visszahoztad!: Babits Mihály versében, a Pictor Ignotusban áll ez a sor: Mantegna Rómát visszahozta.