Két éj két hegedűse

1 Szakonyi Károly római tárcájára emlékezem: Itt, Firenzében sem tud játszani a hegedűs, de rejtett magnós „zenélése” a néma vonóhuzogatás tele kalap pénzt hoz neki:

Csalók a hídon

Talán Brunónak hívták, talán Giacomónak vagy egyszerűen csak Giovanninak. Rómában láttam a Ponte Sistón, ha átballagtam a Via Giuliáról a trasteverei oldalra, a folyó túlsó partjára azon a csúf kis vashídon, amit lezártak az autók elől, s amin csak a fürge motorosok furakszanak a hídfőnél akadálynak felállított oszlopocskák között, fülsértő berregéssel kerülgetve a gyalogosokat.

Közöttük láttam meg őt, a hegedűst.

Szánalmas kis emberke volt, kitérdesedett szövetnadrágban; csíkos, átizzadt ingét széles nadrágtartó szorította hajlott hátához. A híd közepe táján állt, a korlát közelében, loboncos haját kócolta a Teveréről támadó forró szél; vastag keretű, sok-dioptriás szemüvege mögül leste a járókelőket, és játszott.

Játszott?

Amikor a közelébe értem, csupán cincogott. Vagy nem is cincogott, hanem inkább szörnyűségesen nyekergette a hegedűjét. Azt hittem, hangol, ezért húzgálja húrról-húrra a vonót, hogy „stimmelje” hangszerét. De hiába vártam, hogy valamilyen dallamba kezdjen, csak nyűtte, nyekergette a húrokat.

Távolodva hallottam, újra kezdte a hangolást, s bár szerettem volna hallani muzsikálását is, csak a cincogás és nyekergés kísért.

Jövet ismét ott találtam. Meglepett, hogy most sem játszott, csak húzgálta, tologatta a vonót, rettenetesen vinnyogtatta hegedűjét. Kissé távolabb tőle megálltam, s figyeltem. Soha nem kezdett dallamba; akkor jöttem rá, hogy ez az ember, ez a Bruno vagy Giacomo, vagy Giovanni, ez nem is tud játszani.

Dermesztő merészség!

Elképesztő csalás!

De ami még jobban meglepett, az emberek nem jöttek rá a turpisságra. Hullott a pénz a lába elé, ha nem is sok, de csurrant, cseppent. Meglehet, az éktelen lármától nem is hallhatták, muzsika szól-e vagy hangzavar. A széles, parti utakon szűntelen áramlott a forgalom, hajnaltól késő éjszakáig bőgtek a motorok, özönlöttek a járművek.

Lehet, hogy csak én vettem észre, mekkora csaló?

Nem akartam megint zavarba hozni, visszafordultam, s a Garibaldi-hídon mentem haza. De egyszer késő éjszaka megint az utamba került. Éjfél után volt, még nyüzsgött a város, nem aludt Róma. A Tevere partján jártam a hatalmas platánok alatt, s ráfordultam a kis vashídra.

Már messziről hallottam a nyekergését.

Közel merészkedtem hozzá; nekidőltem a korlátnak, figyeltem. Vajon hogyan képzeli? Nem fél, hogy leleplezik, rátámadnak, szemére hányják ezt az elképesztő kóklerkedést?

Szörnyű volt fülemnek, amit hallanom kellett, de aztán, ahogy láttam őt ráhajolni a hegedűjére, egyszercsak mintha dallammá váltak volna a disszonáns sikkantások, reccsenések.

Szállt ez a szomorú dallam a folyó felett, a víz tükrén csillanó fények felett, szállt fel a tengerről gomolygó felhőkig.

Feléje fordultam, megérezte. Riadtan tekintett rám, de észrevehette szememben a megértést, s megnyugodott. Bátrabban kezdte húzgálni a vonót, csikorgott és jajongott a megcsúfolt hangszer. Bíztatóan és cinkosan bólintottam, aztán pénzt dobtam a földre fektetett tokba. Meleg éjszaka volt; százados házak és ezredes falak lehelték a mediterrán nyár melegét; négymillió római élete lüktetett körülöttünk, s mi ketten ott álltunk ebben a nagy életben, a csaló hegedűs és én, a másik csaló, aki szánalomból szépnek és élvezetesnek kezdtem hallani a tudatlanságot.

Néhány bekezdést elhagyva jóformán idéztem az egész tárcát. Abban a reményben tettem, hogy az idézet világossá teszi az első szonett befejezését, és érzékelhetőbbé teheti a firenzei csaló hegedűs meg a római közti, no meg a római közönség és a firenzei közti lényegi különbséget. S közben talán azon is elgondolkozhatunk, hogy az író, a „másik római csaló” megirigyelt mutatványából, a szánalomból és a szívjóságból Firenze mai közegében – a világ mai közegében? – miért nem tudunk immár semmit megismételni. Rómában a hegedűs nem tudott hegedülni. Firenzében sem tud hegedülni. Rómában az örökös Tevere-parti autódübörgés fojtotta el a hegedűcincogást. Firenzében a csaló apró elemes hangerősítője fokozza fel a kazettára fölvett ragyogó muzsikát, világhírességek hegedűszólóit. Bömböl a kis készülék, a lógó hajú lomha-darabos hegedűs pedig átszellemült arcot vágva úgy tesz, mintha ő hegedülne. Nagy hajlobogtatással huzigálja a vonót, de arra igen ügyel, hogy véletlenül se cincogjon bele saját húrja a fölerősített muzsikába. A firenzei is éjjel játszik, mint a római, csak nem a Ponte Sisto nyomorúságos gyaloghídján, hanem az Uffizi árkádjai alatt, az éjszakai tárlatok látogatóira vetve ki hálóját. Ez aztán a gátlástalanság! Hinné az ember: az első este lebukik a gaz firenzeije. Mert azt is hinné az ember, hogy csupa művészértő és művészetet kedvelő emberrel lesz dolga. Aki az Uffiziba jár, az a legelőkelőbb hangversenytermek borsos áraitól sem jön zavarba – képzeli az ember, de leesik az álla, amikor éjjeli tizenegy óra körül számlálgatni kezdi, hányan is telepedtek a csaló köré egy kis mennyei hegedülést hallgatni. Százan? Kétszázan? Szemük csillog, újra és újra tapsolnak, brávóznak. Olykor már az az érzésem, annak az embernek a kellemes érintettségével telepedtek le az árkád lépcsőzetére, aki a pazar éjszaka (az Uffizi) ráadásának, a turistákkal előzékeny Firenze pótfigyelmességének érzi a bűverejű népszerű-klasszikus hegedűhang-koszorút. Úgy nyúlnak utána, mintha a bali lányok színes virágfüzére keveredne benne a gyerekkoromból ismert Vécsey utcai búcsú cérnára fűzött sárga és rózsaszín süteménytallérokból álló nyakláncával – nyilvánvaló a meghatottságuk, elérzékenyülésük és a szinte tökéletesnek mondható rászedettségük. A summázat pedig meglehetősen ijesztő: ilyen az Uffizit fölkereső turista publikum. A saját jóindulatával eltelt igénytelenség és tudatlanság szórakozik. Ez kérem, nem a XIX. századból ismert tömeg. Nem Dickens éhhalálra ítélt gyermekmunkásai és Gorkij Éjjeli menedékhely-lakói. Ez itt a „jólétiek” dehumanizálódott tömege. A kultúra deklasszáltjai. Nem csőlakók, sikátorok toprongyai, nem kéregetők – ellenkezőleg: mekkora ívben, fölénnyel röpítik ők a pénzt annak, aki kedvükre való! Csak tessék jól megfigyelni. És elkomorodni. És elgondolkozni.

2 Scalán: A milánói Scalán, természetesen. És mind a többin, ahol csak megfordulhatott mind az öt világrész zenepalotáiban. (Oly süketen, amilyen vakon az Uffiziban.)

« vissza | ugrás a vershez »