1 balthusi fülkék: Balthazar Kossovski de Rola (1908), Reiner Maria Rilke unokaöccse, Balthus néven francia festő, sokáig a római francia intézet igazgatója. Egyre nagyobb jelentőségű, de mindmáig sokak által elutasított művész. A szürrealizmus enciklopédiájának írója, René Passeron sem tartozik rajongói közé. Íme egyik vitriolos mondata: „Balthus sok olyan szobabelsőt festett, amelyeken serdületlen leánykák kéjes ábrázolásának adják át magukat.” Mi lehet Passeron valódi baja, tudakolná az ember, mert hogy „a serdületlen leánykák kéjes ábrázolása” biztosan nem. Csak el kell olvasnunk, milyen hosszú dicshimnuszt zeng Passeron Bellmerről, a másik művészről, akire aztán igazán nagy hatást gyakoroltak a „serdülő leánykák”. Ám Passeron „tartózkodásának” oka hamarosan felszínre kerül. Nyílt arisztokrataellenessége nyilván motiválhatta a kékvérű Balthus fitymálásában. Valódi okát azonban maga árulja el: „Az effajta erotikának megfelel Balthus képeinek kissé szomorkásan akadémikus kidolgozása. (Az én kiemelésem.) Bizony, így vagyunk mi vonzódásaink és taszítódásaink kusza fonadékában. Minden lecsúszott volna Passeron torkán, kivéve azt, ami keresztben állt: Balthus „szomorkás” akadémizmusa. Amiből természetesen egyetlen szó sem igaz, de az általános közhangulatra sandítva mesterien lehet valakit általa kompromittálni. (Balthus különleges helyzete, az újra divatba jött arisztokrácia miatt – v. ö.: Lempicka mostani tündöklésével, ami korántsem érdemtelen – érdemes eltűnődni azon, hogy az efféle ravaszdi kritikusi immoralitás más esetben milyen károkat okozhat.
2 L’ Oiseau bleu: évszám nélküli festmény, bár rajta Rouault (1871-1958) kézírásával olvasható a címe. Mestermű. Női arc, melyben az Éden álomi megvalósultsága és soha el nem érhetése egyszerre létező valóság. Szebb egyensúlyát örömnek és tragikumnak soha senki nem teremtette meg különbül Rouault-nál (a XX. sz. nemcsak „legkatolikusabb”, hanem a kevés legnagyobb festőjénél), Kék madarában.
3 Crepax: Guido Crepax, a legfölkapottabb erotikus (ha úgy tetszik: porno) képregények rajzolója Itáliában. Sokáig ellenállt eldurvulásnak és lealacsonyodásnak, a siker azonban egyre inkább alámosni látszik vitathatatlan rajztudását.
4 Mauro: egy tipikus mai „fotóművész és költő” keresztneve, egy olasz David Hamilton-tanítvány, a mostani negyvenesek meglehetős nagymellényűségével. Amíg mestere, az erényekben is bővelkedő Hamilton erotikus albumait Baudelaire, Verlaine, Shakespeare, Rilke és Michelangelo versidézetekkel dúcolja alá, a mi fotósunk nem elégszik meg fényképei művészetével, nagy öntudattal lép Baudelaire és Shakespeare helyére is. Híg lirizálása azonban nyomába sem ér néhány fényképe költői – és erotikus – szépségének.
5 Pentecoste: Giorgio Vasari (1511-1574) „nem túl jelentős” festészetéről (ahogy egy magyar művészettörténésznél olvastam) Laura Corti egészen kiváló Catalogo Completójában két Pentecoste (Pünkösd) c. festményt is találtam. A Potsdamban levő vászonnál sokkal jobban magával ragadott a firenzei S. Croce templom olajjal festett fatáblája, az 1557-es Pentecoste, elsősorban lebegő angyalainak nagyon is valóságos nőkként való megfestésével. Vasari, aki néhány festőről írt portréjával nemigen nyerte el bizalmamat (Uccellóról elég gyalázatos amit összehordott), Cortonában került hozzám közel, egy altemplomi freskósorozattal. Manierizmusa pedig egyenesen ráirányította figyelmemet. Ha Breton ismerte volna, Androméda képéért, vagy makacsul visszatérő témájáért (a festő, akinek Szűz Mária áll modellt) joggal sorolhatta volna a szürrealisták előfutárai közé.
6 Csigécu-Ni: 1634 és 1706 között élt japán költőnő – eredetileg. A könyvbolt-beli japán lány szépségével és szomorúságával érdemelte ki a nevét. „Ki kergeti / a kertben most a lepkéket?” Lepkekergető mozdulatai voltak a legköltőibbek.