Ifjúkori verseim után, 2005-ből

1949-ben nem jelenhetett meg első verseskötetem, a Hajnali gyümölcsös. Letartóztattak, bebörtönöztek. 1956. október 28-i szabadulásom után úgy alakult az életem, hogy csupán 77 éves koromban, életműsorozatom 12. kötetében közölhettem az addig még kötetet nem látott kamaszkori verseimet. Az alábbi sorok A halhatatlanság nyomvonala Utószavát képezték:

E három ciklusba rendezett versek a múlt század első felében 1942 novembere és 1949 áprilisa között születtek, még huszadik életévem betöltése előtt. Azon a tavaszon, ’49-ben első könyvem, a Hajnali gyümölcsös megjelenésére vártam, de letartóztattak, könyvem pedig eredeti formájában sosem látott napvilágot.

A néhány újság- és folyóiratközléstől eltekintve csupán a ’70-es években fordult úgy a sorsom, hogy előbb „öt kamaszkori vers”-sel, majd a ’80-as évtizedben megjelent első válogatott verskötetemben (Ha a lónak szárnya van, Szépirodalmi Kiadó, 1984) tizenhat – válogatott – ifjúkori versemmel jelentkezhettem. A közbülső kötetek korai verseit is számítva sem igen lehetett több a számuk negyven-negyvenötnél.

Kritikai fogadtatásukról csak a ’90-es években indított életműsorozatom negyedik kötetében (A Napördög Firenzében), egy polémia kapcsán idézett néhány mondatból nyerhet képet mai olvasóm.

Csupán most, 2005-ben jutottam el odáig, hogy azzal a merőben más életre készülő költő-suhanccal szemben, aki akkor voltam, rendezhessem adósságomat. Időt és módot találtam rá – az NKA és az MKA bőkezű elutasítása közepette –, hogy vagy nyolcvan ifjúkori versemet megjelentethessem. Túlnyomó többségük most kap nyomdafestéket először. Néhány, már korábbi könyvemben, illetve az életműsorozatban is világot látott egy-két régi versemet csupán azért soroltam közéjük, hogy ismerősként segítsék fémjelzéséhez a verset és olvasóját. Egy-egy, talán már régebbről ismert vers köré könnyebben tagosítható a nagyjából ugyanakkor született többi is.

A dátumok megfelelnek a tényeknek. A szövegen javítottam – rontottam –, óvatosan ahhoz a világhoz igazítva, amelyikhez hatvan év távolából leginkább hasonlítani szerettek volna a szememben. Kedvükben akartam járni, mivel becsültem bennük azt, ami közük az utókorhoz van. (Még inkább: nincs.) Az olvasó akkor teszi a leghelyesebben, ha úgy időzik köztük, mint egy füvészkertben (melynek bokortöveiről, fatörzseiről és ágyásszegélyeiről rég lekoptak a tájékozódási táblák).