A noah-noah szép Linának egy régi rögtönzést ad elő

Amióta egy fekete asztal
tövében először megpillantottalak,
szemrésedben sötét tenger zúgott,
parttalan hullám közt titkos hajó haladt,

tompán sugárzott félárnyat fejed:
istennő-sisakján lehúzva a rostély.
Érc-sima sötétség verte szemrésedet:
eszméletlen csapást sújtó fustély.

Vagy nem sisak alól – dzsungel özön-
liánjai közül rémlátva tekingetsz?
Egy Angyal? – megvesszőzték lüktető
csiklójáért?! – Aktaiónt tépő szelindek?!

Kastélyfalon akadt lánynemű tramp?!
Kiért rongyba bújt az úr, hogy úgy szeresse!
S míg lábujjadtól öledig csókol,
nyakát tartja, hogy álnok borotvád lemesse?!…

Ünő vagy? Vagy évmilliós hasztalanság
saját szügyét nyaldosó gepárdon?
Mint Vezúv torka, szédít e szemrés:
fürdő Évából vízpartba süllyedt lábnyom?!

Megfejtve most a titkod! Egy festő
(halott) várta szellem-elődöd, egy másik
tizenháromévest, hol szivattyú-
ház zsongott – s szívdobbanása bevilágít.

Emlékszem, irigyeltem: „Bensője
lámpáival fölgyújtotta magányodat!”
Tükrök lezuhantak, jelenés-hang zendült,
s jött a Lány, „mint egy szárnyas vonat”!

Boszorkányjárású volt az alkony.
Holdfényű lábát egymásra halmozva: varrt.
Tíz körme szentjánosbogarai
nagy lábán fénnyel fésűzték az avart.

Festőm imádta: „Nem hittem, hogy szagod
ilyen vad fűvel keményre tömött zsák!
Sosem érintett párnádon a fejem
majd márvány-szájjal hallgat, ha nyakazzák.”

„Számba vizet veszek, s megmosom arcod
– szólt a Lány –, ha bátyáim összeverik.”
Nagy keze alól még látszott a mell
s rózsaszín érme. S festőnk sírt: „Reggeledik.”

Ingatta törzsét rajta. Érezte:
nincs, nincs, aki Hozzá érhet – kőből rakott!
S feketén verdesett kétségbeesése:
„Mért kapott arcod kőburkolatot?!”

Majd fölállt, és ezt már álmodta csak:
„Úgy fekszünk, mint két tüzes hasáb a fagyban.”
S nem szól a Lány, mit is mondhatna, ha
ahol elrepült fönn, a tiszta magas van.

Szemedben sötét tenger zúg most.
Messze a hullámon üres hajó halad.
De közepén hánykódó kajüt nyílt:
ágyában ijedten altatgatod magad.