Fölkelt Ady

Maróti Istvánnak

A szócirkuszban ma este föllép.
Kiírják nevét a villanykörték.

A síron ülő kőgéniuszba
szállt robajló földből törve-zúzva.

Repedt a kőtérd, de mállni nem mert.
Csattogva hordott lángkardu embert

korom és vihar angyalruhában.
Végig a köd-Pest nyomult nyomában.

Részegen. Tamás-hitetlen fejét
bámulta, mint Atlantisz hírnökét,

cédrust, ősbölényt. A véres őszi
lápot látomása betetőzi.

S mikor utat nyit a sündörgö köd,
széjjelnéz cirkuszponyvák között.

Látják-e: újra fölszállt a páva.
Ölükben kikel aranytojása.

Ó, a proletárfiú már felnőtt.
Kocsimotorja – helyette – felbőg.

Szöveggyűjtemény, 1975

1

A fiatal költészetről alkotott képünk
egyelőre felettébb hiányos,
avagy
van-e kormánya az ekének?
(Na, ki tudja ezt gyerekek,
mikor már a kormánynak sem igen van ekéje.)
Illetőleg:
irodalmi vita tanulságai 1875-ből.
Helyesbítve: 1975-ből.
(Ámbátor nem is tudom egészen bizonyosan, Lisznyai
uram, melyik dátum a valódi?)

2

A vers:
„Rügyes meggyfa ösztökével
telketekben szántok”

3

Újmódi nemességünk magyarázati
(A vers védelmében.)

B. E. szerint az ösztöke az ekekormány tisztítására szolgál.
Tudomásom szerint nem.
Ökröt, meddő tehenet ösztökélnek vele,
vagyis böködik, csapkodják, nógatják,
s nyilván lehet vele tisztítani
az ekevasat, csoroszlyát, eke papucsát, kormányvasát is,
de a kormányát nem.

Az nincsen neki,
csak szarva,
az olyan mint a bicikli kormánya,
de az eke nem bicikli.

(A vers ellenében B. I. szerint.)

A meddő tehenet, ökröt, aki szánt
nem szokták böködni, szúrni, csak meglegyintik, ráütnek.
Sarjú-tüske böködi – a tenyerem,
én nem böködöm az igás jószágot,
s ha mégis, akkor nagy az indulatom,
jobb nem kimutogatni.

Van az ekének
taligája,
gerendelye,
utóbb már csoroszlyát nemigen használtak,
vasa,
papucsa is,
de van kormánya, kormánytükre,
van néki két szarva
is.

4

(Mit mondott Illyés, Lisznyai uram, sehogyse jut az
eszembe szó szerint, tudja, a Vadak etetésében. Egy
népfinak mondta. De ejnye, miképpen mondta is végül!?

Na nem, nem komolyan kérdem – Magától. De Lisznyai
uram, vajon ha Tőlük kérdeném, e vitatkozók mernék-e
idézni:
– Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
kellene: honnan jössz – azzal, ecsém: hová mész!)

5

Hát így folyik a mi életünk, Lisznyai uram. Verselgetünk.
El-elvitatkozgatunk.
Irodalmunk maholnap csupa ekeszakértőből áll.
Milyen jól érezné magát közöttünk, ha most élne!
(Olyan szépek a verseink, mintha csak Maga írta volna,
kedves Kálmuska bátyánk.)

Béri Géza éjszakai műszakba indul

Ébredj hétalvó! Kezdődik az éjszakai műszak.
Asztalfiókban alszik a zsebkés. Nézd,
székre vetett nadrágodból a padlón akart eliszkolni
– lesiklás közben aludt el szíjad.
A tegnapi ivás papagáj-bokrán
már nem les át a szénevő sün.
Kétoldalt, az utcalámpák mögött a mélyben
még lányok hánykódnak,
mellbimbójuk tenyerükbe döf.
Feleséged álombéli kuncogása
ereszt függönyt utánad.
Helyetted majd lányod költögeti,
mikor kék-fehér abrosz közepén
palackjából kiszabadul a jótevő szellem:
lábujjhegyén a napfölkelte már mennyezetig ér.
Méz-szaga lesz, és aranysárga madaraitól
olyan húsvétvasárnapi hangulatuk támad,
hogy mosolyuk gyorsfényképeivel teleszórják a szobát,
mielőtt ki-ki útjára indul.
Mikor hazatérve majd az üres szobába lépsz,
az ibolyaszárral telt pohár mögül
előlopakodik a hegy, ahol a kétujjszéles fűben
hemperegtetek hárman a lejtőn,
s a nevetés foncsoros szerpentin-szalagjait a szél
kitűzte a Szabadság híd,
az Erzsébet híd,
a Lánchíd kapuira.

A szép vízvezeték

A sárga rézcső a messzeségből.
A folyosókon a belső terek.
A vékony vázú vaslépcsőkön
kétfelé fésült hajjal
a bagoly szemű gépmesterek.
A tetőablak és a tekintetek.
Mintha nem a póklábú horgon,
verejtékfényű test a csipeszeken,
hanem csakis ezen a vak
üveg és szem-rengetegen
függne itt a termeken végig,
a pincékben, az emeletek,
a régifalú bolthajlatok
alatti közegeken,
amíg csak meg nem telik csővel
sorban minden terem.
Itt-ott a cső szivárog, amott
egy órán vezették keresztül,
a cső tovahordja a ketyegését,
mintha hattyúcsapat súrolta volna.
Néhol a cső körül apró láng kering.
Belenéz, és állapotos
felesége visszatekint rá,
majdhogynem beszélnek,
de a szerelő a fürdő felé fordul.
A függőhídon a gépmesterek
kétfelé fésült fejjel tartják a teret,
mint összeroggyanó vágat
oszlopai a zuhanó szenet.
Rövid emlékezetű művezető
vet utána üvegkalitka-jeget.
De ő már hallja, dörögve hallja,
szárnyas órája ketyeg.
Szárnyai kísérik.
Egy alázatos kis cső rózsája
(fürdés közben)
permetezve csurog szívéig.

Disznófő

Fejét láttam disznófőnek:
„Nyomjatok pofájába kukacos almát!
Ossza a vajda a purdék közt széjjel!
Aranyozott hazug nyelvét
vessétek Erzsébeten árnyékszékbe!”

Fekete vaságyam kivetett magából,
a toronyban őr állt, de nem merte nézni,
hogy üvöltő kocsija a falon átjön,
szélsebes lakája hajlik előtte,
veti eléje, mint pálmát a római szolga,
a vak szemű fiút, a vak szemű leányt,
az ifjúságot.

Végszó

Mint ólomkristályban a metszet,
áttetszenek s zizegve lesnek,
a napraforgók az ólom levegőt
meredten így emelik a ház előtt.
Majd kondulás, majd csörömpölés.
Két macska: kigyúlt, szökellő kés.
Repülő testük zúgása rikolt,
a véreb nyög, lánc pattog, nyelve kilóg;
minden karom nyílt, az íny érzi a zsákmányt –
ugyan miért e cécó?!
Véres szemük előtt fölcsap a madárszárny.
Lehet-e más a végszó?

Párbeszéd

(Hódolattal rótt igaz történet CS. T. költő portás-purgatóriumából)

Egy ember ment át Erzsébeten kék koporsóban.
Csak a lába lóg ki, s tán a keze kissé.
– Isten hozta, hogy van?
– Kérem, a Petőfi utca lecsúszott a téglagyári tóba!
– Hova gondol?! Keresztben áll!
– Igen, de megfordult azóta.
– Megfordult?
– Egy óvatlan perc elég volt. A portás amíg
evett egy kis káposztás derelyét (itt a szomszédban lakik),
és a sorompó, hogy jobban utána nézzen, fölállt!
– De az istenért, miért nem hívták a KÖJÁLT?
– Hogy injekciókkal az akácfák ballonját fölfújta volna?
És a Hungária Vegyi Művek ehhez mit szólna?
– Ezek szerint tervszerűen előkészített volt a lecsúszás?!
– „Valakibe beletörik a bicska!” – nyilatkozta több tégla-
gyári munkás.
– És mondja, tulajdonképpen hány halott van?
– Természetesen a teljes névsor olvasható az esti lapokban.
– Az jó. Mindjárt veszek egyet. Fontos a részletismeret.
– Tudja mit? Megnézem én is, ipszilonnal írták-e a nevemet!

Károly utcai emlék

(Az Aranycipőjűnek, a Károly utca című verse után)

A Károly utca a számon kiszalad – – –
(Ez itt alább, Sanyinak szánt hódolat.)
Mikor még borba mártott piskóta volt a … lábam,
egykor a Károly utcában, Sanyi,
egy kutya lábszáron hágott, de oly vadul,
hogy sebesen kezdtem ordítani.
Jöttek is lőccsel, hólapáttal (mivel a hó esett)
és szemközt röhögtek a kocsisok.
S persze, fogalmuk sem volt, hogy mi a magyarázat,
amit ezennel ide írok:
Egész délután, ahol jártam, egy nőstény eb
kerülgetett,
innen bokám körül a szőr, a szag.
Hát ez hozta ki a sötét és kan kutyából
a szerelmet
s a szamarat.

Átváltozásaink hóval

Határ Győzőnek

Szakad a hó
havas a föld
Úristen mily
havakat költ
boszorkányod
Havasalföld
Londonra is
hóinget ölt

Párizsra is
Budapestre
nem a kintre
de a bentre
hetevenötöd
rossz hatvanam
hava alól
nincs ki mentse

Kócsaghátú
hó míg lepte
lett belőle
kéklő lepke
kékellő hegy
csobogó víz
kék ég ivó
szerelemre

Medveszőr-hó
mikor fojtott
szánk a rács közt
vadat fújt ott
kötésig ért
ha a vállig –
Táncoltattuk
Füttyre forgott

Jön karácsony
ismerősünk
s mert a tél csak
nekünk őszünk
három gyerek-
csínytevők mi
ellépkedünk
ölnyi őzön

Szemközt velem

(Rácz Edit szobrászművésznek)

Azt hiszem a börtön valamelyik álma:
magma-közepemben ültem kitalálva.

Angyalmezítelen legközepén gyermek,
de csak mint a hagyma, egyre leveledzek.

Burokhaj burokhoz simul idő, hajlam,
míg kívülről nézem, mi minden volt rajtam.

Mint Krisztust keresztje, tenyerét a szögvas,
fa-voltom mag-voltom esdeli, hogy „szokhass!”

De a bent – míg a kint kötöz rám vérszakállt,
szembe mászó tüskét, állhegyen tört halált –

vedli tűzfal-hámom! S angyalmezítelen
ül csak velem szemközt, néz rám legközepem.

Műhely

Nem költészet a Költészet folytatása.
Előbb az, ami ellenállt,
arcába köpött a Szépnek.
Lóhugy színe a havon –
szárnya összefagyott tollai helyett.
Az ég elhalt nyerítés-pántja,
a magány távolodó patadobaj-szöges öve,
a sárral tömött szájú ének.

Szólítás

Nekem csak az van, ami közvetít.
S csak akkor létezik, ha szól.
Létezés, legtisztább formád a hang.
Minden élő, ami szólít.
Mert hiába van, ha van, de néma,
s elmosódó tömegében
a magában értetődő tárgy is
meg-nem-szült gyermektemető,
mint e kert fölött az ezer levél,
árny és semmi szótlan lombja.
De belőle egy-két idehajló
ág-bog névszerint ismerős.
Közöttük gyújt csillagot a magos,
száruk a tengerbe hajlik,
igen, itt, Erzsébet közepén a tenger,
ezt adják ők, ez a szavuk.
A krómoxid könnyű lándzsák zengik,
közvetítik a végtelent.

Mintha trópusi éj volna

Olyan az éjszaka, hogy minden lehet.
A Dél lángfarkú csillagai csüngnek,
közel, hogy rájuk vethetnénk ingünket.
Kábító stoplámpák a macskaszemek.

Pattognak, mint kivilágított bolhák.
S ahol az árny krokodil-foltja mered,
fölül a lián-dús rézfonál-veret:
rajta ezerlábú, kéklángú pont hág.

A kert vörös és rózsaszín. Rögökkel,
fekete-kék kaviccsal telt az útja.
Mélyén a fehér vaspad úgy röhög fel,

mint ágáló vad ló sörénye-bojtja.
Minden szétlobban. Éj, nyugalmad hol van?
Gyémánttal kivert kígyó-oszlopokban.

Néger bölcsődal

Az újszülöttre nyíltak a liánok,
nehéz röptű afrikai sirályok,
óriás szárnyú fekete bogarak,
az öreg halak és az oroszlánok.

Újszülöttbe ivódott a virágvér,
kígyók siklottak a lassúbb csigákért,
smaragd színű pókok fonaluk adták,
fokhagyma gyógyító feje hozzá ért.

És minden élő az újba költözött,
a gyermek liliomba törülközött,
s a lábatlan fák s szépfényű kövek
lelküket emelték a feje fölött.

Málló kőalak

Szentendrén autónkba intő
kisfiú volt olyan, mint ő.

Ágyamon térdel. Csak merengő
kis madara, szeme zengő.

Egyébként néma. Ijesztően
úgy ül, mint a temetőben:

kőangyal, kifaragott. Örök
mosolya befelé törött,

ahogy róla lassan lemáll…
Babázni tanul, ringat halál.

Puha tetemű szó

Szó! Puha tetemű, levágott Vad, kinek
mutathatom: gőzöl, él, vonaglik szived,

s nem kell több, csak gyulladt-szemű lámpás vesse
himbálózó fényét horgadó ereszre

s már úgy futok alája, zárt kapujáig,
mint aki hirtelen édenére rányit.

A lelkem rigó-felhő s egy bokor füttyhang
szakad ki számból – de kutyák kara vakkant,

aztán a sikongó, sárga boszorkagép,
fönn villamos szikrázik, az ablaka ég,

nyöszördül sín, híd döng, a pap-fejű lámpák
mintha inganának, még füttyömet várják,

de – Szép bujdosóm, égbelim ne röpülj! – így
őrizem madaram. A tél kijózanít.

A fonák balladája

A gombáról lehullott egy pettye.
Az üvegpoháron megéretten
hullni kész az üveg-szőlőminta.
Nőt is láthatsz: kecses lábairól
fut a topánná fajult krokodil.
Az ékszerész egy zöld követ dörzsölt
és agancsa nőtt a szarvasbőrnek.
Mondják, az ártézikutak most már
fuldokolva nyelik a vizeket,
s a fák ijedt csipkelángja kigyúl
minden este időben elégni.
A lámpák szórnak éjszaka-mélyet,
fekete gömbjük, mint a gömbakác –
ó, és fölöttük hallom a tengert,
fönt, fönt, egy medúza-gályát, siklót,
csikorognak a vitorlatartók,
hadak menekülnek tengeren át.
Fönt, fönt, elérhetetlen hallani,
tengerparti hegyek énekelnek,
pirossas-barnák rőt erdeikkel,
ivó szarvasként hajolnak vízig,
ó, hallani a tengeren túlról
régi versünk képében szívemet!

A tű fokán fennakadva

Mióta? S meddig? A tű foka elmetsz
s két-gödrű sírba két serpenyőd lehull?
Mindkettőben mégis drága volt a súly:
földnek az ég. S az égnek az, hogy élhetsz…

Drága volt a mérleg – kis üdvök veszte –,
rémes föl-alá, naiv adóvevőgép,
hogy a Föld rajta fölnyúló tenyérként
szívét a mindenség ölébe vesse.

Szarkofágfelirat

Mint borostás-markú hintás
gorilla-erővel
ráz szét rongyszoknyát nőjén,
és róka-szájuk csucsorítva
a sípcsont-sovány hintán leállnak,
gyűrűbe fogják a hóhér jelenetet:
a bicskába csimpaszkodó sikolyt,
a hullát,
így
szétrepedt órád
vérröghöz hasonló porszemeit
most fölzabálja
körülálló sokaságod:
a Mindenki Senki Sivataga.
Vércsíkos testét
körré nyújtja kínjában
a szétvert fejű macska:
lebombázott horizontod.
Vékonyszárú
fekete nadrágod alján
már megjelentek az apró lángok,
mellényed gomblyukait,
mint az aranka,
véreres levelekkel
összeszemeteli a tűz,
fallá sűrűdő ég ajtókeretei
eltávolodott tájat
szeletelnek darabokra.
Egy-egy seszínű, sefényű
Nap-konzerv szeletet löknek eléd,
de a bombaomlás peremére
éhesen lohol a csont-és-bőr tigris,
s már fakó-szakállú,
vizes-tekintetű
oroszlánok arénáznak.
Itt a besötétedett imaházak
köhécselésével telemert köd.
Legyező-szétcsapódás
egér-surranásával
végigszökdel a karodon,
arcodat megérinti,
mint a gyerekkabátról letépett,
ázott szőrmegallér.
Olyan a tér,
egyre inkább olyan a tér,
mint Slim körül az erdő:
egy darab
leszakadt
holdkaréj
aranylásával gaz közül világít
a makacs áll.
Kioltott világosság
és emlékműve:
e kutya-mozdulat.
Állkapocs között
a szétharapott sors.

– Hát feszítsd ki most
ocsmány mellkasod,
mely szakasztott oly szép,
mint Praxitelész szobrain,
és a szakadékok túlsó partjának
zergenyáját tükröző szemeddel
vedd jól szemügyre
a két üres üvegkalitkát:
időd elrepült, mint fülemüleszó.
Amit teszel, már szarkofágfelirat.
Óceán alatti hajnalnak szól.

A Meglékelt Homokóra

Mint hóhegyek
szikrázó hermelin uszályán
egy gyűrődésbe
befészkel a tenger…

Szép, szép, de ki beszél
a Meglékelt Homokóráról?!
Ahhoz a hülye is ért,
hogy a fönt lent legyen
s mint majom a figyelem résén át
elcsenje amit megkívánt.
Szakállas mutatvány,
ahogy a kéz
fortéllyal
a két gömbön fordít egyet!
De mikor keletkezett
e hajszál karcolás?!

Ez itt!
És hogyhogy repedéssé öregedett?!
Hova tűnt ezer és ezer nap-homokszem?
Nem gömbből gömbbe
– gömb alá zuhog!

Ki vagy?

Dalmadynak

Mit nekem a száj! Ismerj tisztább beszédet!
Mit tud a száj? Akkor szeretem, ha néma.
Tán Michelangelo Éje heverészett
életem legszebb száján. Egy szótlan lény a

menny földre tévedt titkai közül. Árnyék.
Zárt a férfiszáj! A baráté is. Erről
ráismerek fecsegők közt, aki vár még.
De kit ismerek a te hiúz-szemedből?

Ebnek gyengét, ha tolvaj csalétke hívja.
Úrnak senkit, ki épp a semmibe araszol.
Körbe-tűzfalat – minden visszhang a sírja.
Nekem szemed, szád: barlang, rossz farkas-akol.

Dalmady!

Mióta megfenyítettél,
megrezesült harcost,
a szerelem üvegházába menekítettél,
megvallom,
igen hideg
varázskastélyba tettél.
Pedig kölyökkoromra több jó szavad volt:
Kassák és Kormos színarany napjával süttettél.
Ó, mert rekedésig kiáltoztam,
hogy „kitakart Föld, megölellek”,
míg csak börtönömre szakadt a süket tél.
Akkor te az ilyen-olyan meghívottak
vasárnapi dalai közül kivettél.
De ’56-ig szóló obsitommal,
helyemben, Benő,
te is mire mennél?
Európaiatlanul rímelnél?
Panyókára hanyagul vetett forma
verdesné vállad
s hideget, meleget egyszerre éreznél.
Mint amputált
a táncos láb után
a véradók vendég vérével is
egyre csak utánam véreznél.

Csütörtök

Láttam, „a szél kövér macskafarka
belekampóz” Dalmady Benő szemébe.
Láttam: tízegynéhány közös évünk „csupa nyílt törés,
csupa csontig leszakadt sebhely”.
Eszembe jutott a koraősz, mikor a Dunaparton
karikázott lámpapózna-mereven.
Nagy teste ellenére megrepedt üveg
törékenységével hatott rám.
Alatta nyögve nevettek-lihegtek a küllők.
Szeme már abban a napsütésben is
kásás vízben bukdácsoló jégdarabot hordott,
s asszonyomtól, ki az idegennek kijáró
első mosollyal fogadta, fakón tudakolta:
mi oly nevettető? Bár nem viselt frakkot,
angolnyi termetéről sütött a hóhideg ingmell.
Csak nem hord fűzőt alatta?
Elképedve néztünk össze Gível,
s kívántuk, bár karikázna tovább.
Most rajtam a sor, hogy kereket oldjak.

Nem! Dalmady Benő a Kis Hölgy „száncsengő
ringású cicijét” nem tudta „kettős holdnak venni”.
S végképp megpecsételődött sorsom, mikor „a mező
angyalhaj-ótvarain” – versemben – „a zsák-
testű Óév nagyanyain” vajúdni kezdett.
S a többi kifogásolt részlet! … Egytől-egyig
csupa érzékletes, erős kép, tanúsíthatom;
alakok, tárgyak, megszemélyesült fogalmak.
Körülöttük fenyőszagú a levegő és almaharapás-
zamatú, mint a Kis Hölgy körül, aki
úgy tud aludni, hogy „közben testének
tündöklés-sejtjei osztódva alusznak”.
Dalmady Benőnek mindez dísz, üggyel-bajjal
aggatva versre. Láttam, a jóidő Dalmady
jégszínű homlokáról átszökik egy üres
asztallapra.

– – – Hirtelen az orvietói dóm
megcsonkított domborműveit találtam
magam előtt. (Úgy látszik, meg nem tagadhatom
képzettársításom kárhoztatott „manierista”
vakvágányait.) A társába kapaszkodó angyal
nyaka, állhegye még megvolt, de szája, arca,
koponyája helyén csak a kőseb fehér vére, a falra
fölcsapódó meszesgödör-loccsanat bőrösödött.
Más fejet úgy csapott le a kalapács,
hogy fejebúbjáig a tarkó ép maradt. De csak az!
A tizennegyedik században faragott arc helyén
a merénylő fantom-lenyomata dermedt. Miért?
Múzeumok kiszúrt szemű arcmásai évtizedek
óta kísértenek. (Vesd össze A kopasz
fodrászlány
-nyal, az Ördöggolyó-ból.)
Miért szúrták ki a szemük? A kettőzött
őrség ellenére rendre megjön
az ujjai közt borotvapengét rejtő:
valami nem kell neki. Az ókonzervatív
vagy az ultramodern? A Monalisa – vagy a
vastag bajusz rajta? Valami csúnya –
amiért szép? Csúnya – mert más? Más,
mint szőke hitlerájban egy füstös cigány?
Miért nem kell neki? Kell a falvédő-
sugárzású költő, verses újságcikkeivel
a csavarember. Kell a Kis Hitterjesztő
tömjénillata. Kell a lábszagú pornó.
De az az egyetlenegy soha! Orvietóban
az Angyal, Rómában a Pietà Szerelmespárja,
az Éjjeli őrjárat nagymellényű kecske-
szakállasai. (És a Kis Hölgy száncsengő
ringású cicijének kettős holdja.)
Ez már minden mértéken túljutott.

Ah! Ah! De aki ennyire rosszul van,
miért nem fekszik ágyba, szegény?
Miért nem hajol a fürdőszoba mosdójába?
Vegyen be aszpirint, hashajtót! Dőljön hanyatt
a pszichológus fehér műbőr pamlagára,
s kora-gyerekkori frusztrációit, mint
virágokat szokás, préselje szárazra
testsúlyával!
Csakhogy őneki sokkalta
aktívabb ambíciói vannak! Övé Torquemada
igazsága! S azzal Orvietóban pőrén
az Őskritikus csupán figyelmet támaszt,
jelzést ad, megment a Pokol hívó mosolyától.
Kalapácsa tulajdonképpen az Írást ütötte
kőbe: Mene, tekel, ufarszin.
Láttam,
Dalmady Benő kásás szemében is a bukdácsoló
jégdarabnak ez a rendeltetése: vésse
homlokomra.
„Ez férfimunka volt”,
mondta Orvietóban a Kalapácsos is.
Én pedig, mielőtt e könyvbe az Év végi
napsütés
kéziratát végleges helyére tenném,
üres papírt csúsztatok a gépbe
s lemásolom újra, hogy Dalmady ujj-
lenyomataitól a szöveget megkíméljem.

A Helsinki út

Most nézz ki az ablakon. A szürkület kettémetszve.
Most kezdődik a rózsaszín uralma.
Soha illanékonyabb uralkodást! És mégis…
Egész nap ezt a percet vártad – nézz ki az ablakon!
Ahol legtágabb a távlat,
a szürkület sávjaiból ott emelkedik elém,
onnan már csakugyan karnyújtásnyira a földön,
a rózsaszín uralma.
Egy csík. Vízszintesen.
Cezúra a szürkület rétegei között.
Mélység nélküli szakadék.
Meder nélküli folyam.
Ég a földön.
Rózsaszín szalag, amint átköti
az ablak alatti ajándékcsomag-földet,
ezt a ketrecalja-földet,
P. tébolydasarkát.
A siratófalú toronyházak között (mint a
postás gallérja alól) dereng,
olyan, mint üres hegedűtokhoz hasonló előszoba
kopár sarkába dugott meglepetés,
miközben az ünnep estjére vár.
Rózsaszín – semmi köze a rózsasziromhoz.
Semmi köze a színhez.
A szín alatta is szürke.
Az úttest.