Tref azt játssza fönt a dombtetőn: szobor.
Napfényes szélzúgás bundáján kotor,

fülét borzolja, farkába kap –
orrára ültet madarakat,

vagy ha nem is ültet (csak én képzelem,
hogy csőrt fennek orrán kék-mellényesen),

küld köré darazsat, pillangót,
s föl-le, hátán járja a tangót,

de Tref: moccanatlan kő, talapzaton.
Szél se megy többre, mintha csiklandozom.

Jól van, légy szobor! Egérutat
talál magának, aki kutat!

Agyő, Tref! Én innen most legurulok!
Légy te csak öntvény, nyomjon fehér burok!

Nekem is segíts, szél! Kicsi szánt,
csúsztass a lejtőn toronyiránt!

Úgyse hall ő most, ha csak süket szobor.
Hints szemébe virágport, rezgő bokor!

Rejts előle fű, nőlj magasra! – – –
S fut rám a mély lélekszakadva.

Ront alulról föl a mély: agyaras orr!
Szembe velem fut a mély: sárkányostól!

Fű takarta púpjain dobál
a domb, mint rázkódó csontu váll.

Mint gonosz szamár fölkap s újra levet,
tüskéje tépi térdem, tenyeremet.

Gyermekláncfű-fej – agyonnyomom! –
kap utánam – én mibe kapaszkodom?!

Virágba, göröngybe, s az zuhan velem!
Véres térdem még ki sem nevethetem!

Sáros orrom se! – nyilall belém.
Nem lesz kedvem a bánya legfenekén.

Ijedtségem nálam is jobban robog,
szinte leér! – épp, mikor átkulcsolok

egy napfényű, bozontos fejet,
s még egyet – Treffel – bukfencezek,

aztán – rajta már – csak nyakam nyújtom át,
nézem a szakadék-pocsolyát:

a rög még hull, csobban, elmerül – – –
Tref zászlónyi nyelve megnyal kétfelől.