Anyám jácintjai

Titokzatosan gyönyörűt
tanultam játszó anyámtól.
Padláson ómama-szekrény.
Muffból molyfelhő kitáncol.

Kalapon pók karikázik
s padlásnyílás-fénybe a por
száll, mint éledt báli fátyol,
homályban egy virágcsokor.

S már hallom az első csengést:
„Jaj, talán csak nem lesz törött!”
s aggódva rongypólyát hámoz,
de szikrázik keze között

és olyan kék, mint a tenger,
ha szemhúnyva elképzelem –
egymásra nevető arcunk
ránk nevet az üvegeken.

Egész kosárnyi különös
béléses, tálas szép üveg:
lilán derengnek, borszinün
lövelik rám a fényüket.

Visszük a létrán lefelé.
Karjában én meg a kosár,
s ahogy csendül, nevetve szól:
„Látod, egész kosárnyi nyár!

Kint hullik a hó, fúj a szél?
Szembekacagjuk a rosszat!
Tenyérnyi kert az asztalon
hóesésben illatozgat.”

Hittem is, nem is. Valami
homályos kép rebbent bennem.
Karácsonykor zöld búza nőtt
nálunk egyszer, cserepekben.

Virág – üvegből?… Nőhet az?
Anyám csak vígan dolgozott.
Üvegbe víz került. Bele
csöpp vasalószenet dobott.

Aztán a parányi tálat
fölültette az üvegre,
lukas volt mindegyik tányér,
hát egy hagymával befedte.

Barna héjú volt a hagyma,
öreg-ezüstös, kopottas.
Újságpapír csákót nyomott
rá az anyám, hogy „aludhass!”

Elhűlve néztem, mit akar?
A víz, a szén, az a hagyma
nem szólt, nem moccant, csak tűrte,
ahogy sorban letakarta.

Majd múltak a hetek. Réten
leterített fehér medve,
a havas föld egyre porzott,
szél cibálta fenekedve.

Láng nyelve a kályha-ajtón
kíváncsian kikandikált.
Almahéj sült, dió gurult.
A sok üveg sötétben állt.

Egyszercsak hallom, hív anyám.
Szánkóztam a Jutadombon:
fehér arcom bazsarózsás,
van kristályos hó-bozontom.

Havasan futok hang iránt
s lábam majd meggyökeredzett:
Az üvegekben porcelán
fehér kígyók tekeregtek.

Vagy ha nem kígyók – a hagyma
eresztett meseszép szakállt.
Mint a fehér rakott szoknya,
amit tündér-derék riszál.

„Ilyen fonadék nincs is tán,
hajló alabástrom lián…”
Tapsol anyácskám, jót nevet
olvadó hóember-fián.

„Ez csak a gyökere – hanem
a papírt is emeld feljebb!”
S hagymából zöldláng levelek
valamit már kiemeltek.

Még körbeölelték óvón,
rejtették, de nem sokáig!
A fényben úgy nőni kezdtek
– áll most csupa királylány itt!

Szétnyíló kardlevelek közt
lábujjon állva vigyáznak.
S gyermeknyi anyámat látom,
belőlük néző anyámat.