Csokonaihoz

Épp az a barátom, kit kedvtelve hasonlítottam Hozzád könyve után,
fejmosást kapott a költészet vitézlő őrtállóitól otthonában,
miért nem alakítgatta Csokonai című versét A Reményhez vagy
Estvéd idoma szerint. Rossz kölyök! nem tett papír alá sorvezetőnek!
Elgondolni se jó, mennyivel keményebb lenne leckém, ha egyáltalán
lehetne leckéztető Erzsébeten is, e nyögvenyelős sorok láttán.
Sóvárgott hajcibálás! ó, nem több, csak a gimnázium önképzőköri
(színvonalú) indulata! tanáros nem!-ek, verselő tanácstag-vétók!
Jövőnk, kit Te (somogyi iskolamester), oly sokféleképp szólítgattál,
idestova két évszázad vér-verejtéke árán se jutott idáig
– nálunk! … Hát irigylem barátomat, nem is értem, mért nem hallgat a szóra.
Hol közügy Csokonai megkövetése, ha rossz is a mérce: valami!
Már inkább az alattomos kutya boka-felé-kapását, mint a Semmit!
Iskolakerülő koromban, a Kis-Duna jegét kővel hajigálva,
órák – évek! évtizedek! – úsztak velem a semmi jégtábláival el.
Órák – s még annyi szaguk sincs így utólag, mint a kitépett fűcsomónak.
De jött egy perc, s ez aztán nehéz, mintha gaz helyett aranya van a zsáknak.
Kutya bukkant ki a télből, méteres magas: tépett bundája lehet,
hogy mocsokba ragadt szőr helyett jégcsapból állt: lóállkapcája nyakát lehúzta,
alulról figyelt, a hóbuckák közül parázslott szemgolyója föl. S morgott.
Ha gyermek tudna a Halálhoz beszélni, sietve kértem volna kegyét:
nyissa a földet meg alattam, vagy jegenye-légycsapója töröljön el,
de csak azt láttam, amint madárcsontjaim szájából kétfelől kilógnak;
a régi anyakutya-harapás kézfejemen sisteregve kiújult;
alattomos, monoton morgása már-már szétrobbantotta fejem – ekkor
eszembe jutott a tízóraim: kitéptem táskámból s elé vetettem.
Kolbászkarikák, sajtdarabok, kenyérszeletek – esküszöm, nyerítve falt!
Odadobtam elé kolbász-szagú füzeteimet, és usgyé! hogy tudtam futni!
Rövid az élet, nem hosszabb egy közepesen megfizetett sírbeszédnél.
A szerelem lehetőségeit latolgatva akartam Hozzád szólni,
valami babitsi kép is kísértett (hogy kedvese ujjacskáit szegzi a
háborúnak), és a Szeplő, a tejfehér mellcsúcs alatt a leánytörzsön,
Te első, tündöklő Erotikusunk (nemcsak garabonciás és klasszikus),
hódolni Néked, Mihály, én ezért akartam, de lásd e kutya-gondolat
felfalta, mint kolbászkarikát a hóról, nőink édes dicséretét.
Ennyi balesettel egyetlen megszólalásban, már csak azt kérem Tőled,
ha éhes kutyám valahol fönt utolér, etesd meg jól. S tiszteltetem.