Láttam, „a szél kövér macskafarka
belekampóz” Dalmady Benő szemébe.
Láttam: tízegynéhány közös évünk „csupa nyílt törés,
csupa csontig leszakadt sebhely”.
Eszembe jutott a koraősz, mikor a Dunaparton
karikázott lámpapózna-mereven.
Nagy teste ellenére megrepedt üveg
törékenységével hatott rám.
Alatta nyögve nevettek-lihegtek a küllők.
Szeme már abban a napsütésben is
kásás vízben bukdácsoló jégdarabot hordott,
s asszonyomtól, ki az idegennek kijáró
első mosollyal fogadta, fakón tudakolta:
mi oly nevettető? Bár nem viselt frakkot,
angolnyi termetéről sütött a hóhideg ingmell.
Csak nem hord fűzőt alatta?
Elképedve néztünk össze Gível,
s kívántuk, bár karikázna tovább.
Most rajtam a sor, hogy kereket oldjak.

Nem! Dalmady Benő a Kis Hölgy „száncsengő
ringású cicijét” nem tudta „kettős holdnak venni”.
S végképp megpecsételődött sorsom, mikor „a mező
angyalhaj-ótvarain” – versemben – „a zsák-
testű Óév nagyanyain” vajúdni kezdett.
S a többi kifogásolt részlet! … Egytől-egyig
csupa érzékletes, erős kép, tanúsíthatom;
alakok, tárgyak, megszemélyesült fogalmak.
Körülöttük fenyőszagú a levegő és almaharapás-
zamatú, mint a Kis Hölgy körül, aki
úgy tud aludni, hogy „közben testének
tündöklés-sejtjei osztódva alusznak”.
Dalmady Benőnek mindez dísz, üggyel-bajjal
aggatva versre. Láttam, a jóidő Dalmady
jégszínű homlokáról átszökik egy üres
asztallapra.

– – – Hirtelen az orvietói dóm
megcsonkított domborműveit találtam
magam előtt. (Úgy látszik, meg nem tagadhatom
képzettársításom kárhoztatott „manierista”
vakvágányait.) A társába kapaszkodó angyal
nyaka, állhegye még megvolt, de szája, arca,
koponyája helyén csak a kőseb fehér vére, a falra
fölcsapódó meszesgödör-loccsanat bőrösödött.
Más fejet úgy csapott le a kalapács,
hogy fejebúbjáig a tarkó ép maradt. De csak az!
A tizennegyedik században faragott arc helyén
a merénylő fantom-lenyomata dermedt. Miért?
Múzeumok kiszúrt szemű arcmásai évtizedek
óta kísértenek. (Vesd össze A kopasz
fodrászlány-nyal, az Ördöggolyó-ból.)
Miért szúrták ki a szemük? A kettőzött
őrség ellenére rendre megjön
az ujjai közt borotvapengét rejtő:
valami nem kell neki. Az ókonzervatív
vagy az ultramodern? A Monalisa – vagy a
vastag bajusz rajta? Valami csúnya –
amiért szép? Csúnya – mert más? Más,
mint szőke hitlerájban egy füstös cigány?
Miért nem kell neki? Kell a falvédő-
sugárzású költő, verses újságcikkeivel
a csavarember. Kell a Kis Hitterjesztő
tömjénillata. Kell a lábszagú pornó.
De az az egyetlenegy soha! Orvietóban
az Angyal, Rómában a Pietà Szerelmespárja,
az Éjjeli őrjárat nagymellényű kecske-
szakállasai. (És a Kis Hölgy száncsengő
ringású cicijének kettős holdja.)
Ez már minden mértéken túljutott.

Ah! Ah! De aki ennyire rosszul van,
miért nem fekszik ágyba, szegény?
Miért nem hajol a fürdőszoba mosdójába?
Vegyen be aszpirint, hashajtót! Dőljön hanyatt
a pszichológus fehér műbőr pamlagára,
s kora-gyerekkori frusztrációit, mint
virágokat szokás, préselje szárazra
testsúlyával!
Csakhogy őneki sokkalta
aktívabb ambíciói vannak! Övé Torquemada
igazsága! S azzal Orvietóban pőrén
az Őskritikus csupán figyelmet támaszt,
jelzést ad, megment a Pokol hívó mosolyától.
Kalapácsa tulajdonképpen az Írást ütötte
kőbe: Mene, tekel, ufarszin.
Láttam,
Dalmady Benő kásás szemében is a bukdácsoló
jégdarabnak ez a rendeltetése: vésse
homlokomra.
„Ez férfimunka volt”,
mondta Orvietóban a Kalapácsos is.
Én pedig, mielőtt e könyvbe az Év végi
napsütés kéziratát végleges helyére tenném,
üres papírt csúsztatok a gépbe
s lemásolom újra, hogy Dalmady ujj-
lenyomataitól a szöveget megkíméljem.