Egy tövön két szín: fehér s rózsaszín
pünkösdirózsa az almafa alól (amin
tavaly ősszel akkora termés ért)
tiszta és üres arccal lesi, hogy mellé érj.
Mintha lakodalom után most ébredezne,
kavargó álom még szirma selyme,
gyűrődik, mint aki éjszaka végig táncolt –
minden rózsafej álmos leány most.
Hosszúlábú, a csípője vékony,
ingén még az égi bálból hintó-keréknyom.
Boldogsága elgázolta – s érintetlenül
hitte közben, hogy bensejében ül.
Felhőfölötti ott mind a tájkép.
Itt, itt a világosi dombon legkiváltképp.
Nem is az égben, csak ha az erkélyen állok,
túlpartig én is átszivárványlok.
Kedvesem itt égből súgó Chagall-lány lenne.
Ahogy a trapézán kedvvel lengne,
mézes ujjú kicsi kezétől lábujjáig
a fehér hold haján átviláglik.
Ő pedig az összement világegyetemre
nyulánk és áttetsző hídba menne;
íves, könnyű híd lett hajlékony derekából.
Ajka közt pünkösdirózsa lángol.
Ki lesné meg, mikor a gondolat testet ölt?
Süllyedő-emelkedő csöpp szive, melle föld.
Előbb, mint kék agyag: sűrű! – S porló
homokóra-porrá omlasz, torzó.
Előbb héja alól süt a meztelen szemrés;
benne tükrére hajló teremtés,
de titka, mikor szám szomjasan rátapadna,
fehér homok, a szél fölragadja.
Az imádott homlok, orrtő, süldő Sába-ajak:
papírból olló-vágta sziluett-vonalad.
S kérésre a mester szemet is vág;
nézd keresztül rajta tenger piszkát.
A köveket, ha lapjukon elcsúszik a nap,
s az indigókék árnyékból kél patkánycsapat,
a napozók helyét elözönli –
s a suhogó korzó csupa kölni.
És zöldes lámpafény, mitől az arcod gipszes
halotti maszk lesz – és mennyi szfinx les;
lecsüngő ezüst fülbevalójuk bókol rád…
Pálmák közt vének ropnak vén polkát.
S mint gumiarábikum, a percnyi zene köt.
A sápadt Sziluettvágó mellé kövülök.
Míg boszorkányos ollója mindent széthasít,
csak nézem, nézem túl, Fiume lámpásait.
Papiros szemnyílásokon át nézve, fények,
kisfiú vagyok, aki a zárt kertbe nézett,
a kapun túl csillogott a kavics;
fán zöld lelkek csüngtek – s várt valakit.
Miként boltban a ruhák, zöld lelkek, nehezek,
amikor bent játszottam teveled,
amikor a szobamélyből kongó óra szórt
a lámpabúra-szivárgásra sót.
Kősót, fehéret, gyanús-merevet.
Éppen bokádon kergetett szájam ereket,
lüktetésükkel vitette magát,
s te fűvér-nyálazta talppal szökkentél tovább.
És kétoldalt a korsó alakú
korlát mögött lila zokniban pár marabú
csőrösen, lila-zoknisan, gombos cipőben
tollászkodott két tisztelendő fenn.
Csosszant, de nem szólta el magát a lépcső sem.
És akkor, és akkor mégis elvitték tőlem.
Elvittek! Elvittek tőlem, ó! Elvitték őt.
Csöpp köldökéből zsebre vágták tűzszín égkőnk!
Talpán a virágvért, szájam nyomát,
ujján a mézet, fehér holddal hosszú haját;
imádott homlok, szemrés, süldő Sába-ajak –
füvön lila-zoknis paphad halad.
Gombos cipő csikorog sóban; hóban. Télben.
Vittek tőlem kabátjuk zsebében.
És fagyottnak láttam mézes ujjad;
és rácson át a kertet. S életem lebujnak.
És zárva meredt a kert. A kert zárt.
Zöld lelkeiből egész boltnyi fedett szempárt.
Suhogó lelkek, mint a fogason
a ruhák, a selymek, hogy: Nem adom! Nem adom!
Mint az uzsorás a nagyítóval,
kertfalon át, ágakon zúgtak: Siratófal!
Mögötte sivatag, hiéna őr.
Szügyig kiemelkedett Opatia-öböl.
A part rőt kövein végzetes test.
Fennakadt, kivérzett. Kiáltom: Mit lesekedsz?!
Tengermocsokból örvénykoszorú:
fél szobor, félig patkányharapdált idomú.
És mégis, és mégis erkélyen, fenn,
a túlpartra nézek, s mondom: Nem! Nem!
Az almafa kerek növésű lombja fölött
hűvösen húzod fel ívelő szemöldököd.
Mintha mézes ujjad hajtotta volna ide,
gyűrten aludva bál után kifolyt a szive
hajnali fénybe, s a nap hogy lehull,
égitest nélküli ég lesz vigaszul.
Hányadik díszletben hányadik kor?
Akasztókötélen himbálódsz, por.
S százezer éves lelkem bolygva itt,
majd csipegeti kezed magvait.
Érzi, hogy tenyereden mindet mézbe forgatod.
S lábujj-tövedből kihajló füvön alhatok.
Az imádott orrtő, Sába-ajak –
örökkévaló múlt perce fakad:
reszkető szirmú, testtelenségű rózsatő,
fehér és rózsaszín pár rózsanő;
s ami a színnél is törékenyebb átmenet:
olyan egy ittléted s hogy nem lehet.
De mi az a nem lehet? Hét illat, hét kenet?
Tíz ujjon hét gyűrű, vagy koporsón szép veret?
S mi az az ittlét, ha Opatia
öblében se tudott omlania.
Fiume tenger-dobálta lámpásain túl
a zárt kerti fal, mikor körben úgy alkonyul,
hogy csengők a házból özönlenek,
tündérré válnak a kísértetek,
s a Klapka utcában álló gyerek
kavicson lépked és tündöklenek,
ahol bokrok mögé visznek a lábnyomaid,
és fehér hold derengi át, hol semmid vakít.
Mintha mézes ujjaiddal befogod szemem
s én előre, előre terád emlékezem.
Emlékezem, hogy imádni fogom:
alvó rózsalány lesz Világoson,
pünkösdi rózsatő, rózsaszín s gyűrött-fehér.
A lesz elgázol – a volt mind elér.
Míg levelén nyugszik alvó feje,
a lassú fehér hold mivelünk érik tele.