Szoba a kilencediken

Na most elképzelem a szobádat. A kilencediken
ablakodon legfeljebb a madár ha beláthat.
De kinézhetsz az égre: fény és szél, szivem,
és lábaidnál hever a távlat.

Az ég a párkányodnál kezdődik. Nincs űr – a teste ez.
Hát nem hasonlít rád, ahogy öltözik-vetkőzik?
Mondd, nem szemeddel néz vissza, ha este lesz?
És sosem ér véget, csak kezdődik.

Ha szobádba váratlanul belép és szárnytolla vakít,
egy-egy tollat titkon mindig ott felejt. Csak lapul,
míg szárnnyá alakul: majd hordják vállaid
fénytől markolva fönn, s éj tart alul.

Az unalom nem őrület

„Az unalom olyan, mint a súly,
ami tüdődet a hátadon
kipréseli”, írtad, s én: Lazulj
rémkép, csak rossz álom láza nyom.

Hideg téboly holdja az égen.
Ő sugározhat ilyen örvényt:
hínárerdőkbe merülj önként,
nehogy a Vágy rózsádhoz érjen.

Hogy csukott-szépségű lant legyél.
Érintetlenségében zenél
medúzák alól suttogása.

De az őrület ajtót nyitott.
Mezítláb várt és csengő titok
lépcsőd fölött virágos ágya.

A gipszben lakó lény

(A tört bokájúnak)

Júniusvég, júniusvég,
hidegek az esték.
Elmúlt pünkösd, rég volt húsvét.
Fehér hold-bokádat
gipsz-bilincsbe verték.

A gipszben tettető-álnok
lény féreg-pórázt fog.
Vár, Nagyonfáj elaludjon,
hónod alá nyúljon
óvatosan álmod.

Ekkor, mint lakáj a parkban
vérebeit elereszti,
tündéreid elijeszti,
lángban áll a paplan!
Jobb lenne jég közé veszni.

Csupa véreb-orrlik érint.
Húzódnál – nincs hova.
Hajszálereid tétova
patakmedre ég, mint
a Mennyt elálló tű foka.

Bekerít szimatoló nyüzsgés.
Föl, bokádra matat,
nyaldos vagy harap?
Gipsz rág, mint a féreg,
kaparnád a falat!

Kívül: súny. Csöndben csak koszlik.
Nem érez, nem jó, nem rossz itt.
Nincs semmije. Anyag.
Csupán a közönye.
Hogy porkoláb-lakat.

Recept a távolinak

Képzeletünk
játszótársunkkal elénk hajóz.
Hogy jól láthasd:
roppantul fontos hozzá a póz.

A kéz-, a láb-
tartás, és az abszolút magány!
Egyedül légy,
mikor a Vágy néz végig magán.

S hová a szem
szomjasan úszik, ujjad betedd;
fodrozódik
ujjadra méz és só és meleg.

Mintha húrok
csillannának kéz-, s lábujj között:
édes a kín,
ha feszülsz rá, ha gúzsba kötöz;

ha lélegzet-
vesztve tüdőd pattanni akar,
s íjként feszít,
hogy: Ne! Még korán!, s forrsz, hogy: Hamar!

S hogy tetőtől
talpig elönt az édes gyönyör:
lélegzeted
lassul. Alszol. Arcod tündököl.

A jövevény sötétség

Tündéreink lettek kísértetekké?
Milyen tavaszvég ez a június?
Tavon túl kétlábra jegesmedve áll.
Mint aki a tavaszba épp benyit.

Hófehérre mosta bozontját a Nap –
ki félne tőle fényár-teraszon?
Pohár csillan, csendül a kés: Gí terít
fényben fürdő asztalt vacsorához.

Kőágyából a petúniaarc is
ártatlanul néz a jövevényre.
Ág nem moccan, csak az ég baldachinja
lebbenget, mint a Farnesina-ágy.

Bujócskázik Sodoma puttója mind,
Roxana fölött a mennyezeten –
s ez is csak azt jelenti: pohárcsengés
torkoll az ég gyerekkacajába.

Így, virágszemmel várjuk mindannyian,
hogy a vendég asztalunkhoz lépjen.
Jön is az! De mint aki a kárpitba
késsel belevág! Úgy nyomul fölénk.

Hirtelenül az ég tetejébe tép
szemverő csőrrel, kövér taréjjal;
tűzgyűrű szemből ugrik a sötét ránk!
(Max Ernst lányt dermesztett vele kővé.)

Itt van a Kakasláb! Baldachin rongyát:
csíkokká szaggatott eget hurcol.
Tudtad, hogy az égszínkék belül vérzés?
Kibuggyan, s a szemközti hegyre csurran?!

Hogy a platánlevelek denevérként
lepnek terítőt a mennydörgésben?!
Nyitok borítékot: mélykelyhű virág,
origamid hull a lábam alá.

Gyújtok lámpát: árama szakadozna;
lent a kertben már suhogva esik,
nádas eső körmöseit osztogatja
lepkekikötő levelek között.

Utolsó rózsafejünk a homályban
most oltja ki magát. Illata tűnt.
Fölfúvódott, mint ki folyóba veszett.
Gyűrt szirmai – egyszerre – lehullnak.

Néztem, mert téged láttalak. Nyílása
hozzád hasonlított: kuporgásod
a rút fotelban; szót nem lelt tündér, ki
félredöntött fejjel térdén pihen,

s előtte kalitkájában az Idő.
Magam is, mint a csend kettőzése,
nézem ahogy köztünk berácsozódik,
s mézes ujjaddal szórt szénán elül.

Hamar fölébredt! Most ő rácsoz téged:
tört testtel fekszel – villámlás vakít.
Nem tudod, pedig a Koromtoll-Gatyás
matat a hátad mögött! Sót hint szét,

hol föld alá taposott barna fotelt;
s amit te aranyozgattál, a keddi nap,
fényjárta lugasával porig leég.
Tündéreink szétfutnak világgá.

Mulandók, menthetünk-e múlhatatlant?
Egymás vállán a rablók benéznek:
bűverejük a lábam leragasztja.
S a számat, nehogy bokádra hulljon.

Jancsi szonettje

Ha Jancsi nem regényhős, most szonettet írna:
A Csorba utca álomerdő-holdvilágba
beburkolódzva várna, s lábhegyén leingva
a mába – zöld zenébe öltöző madár, ha

szemed taván repül – követnéd alva, mint a
tetőn, cserép kúpsoron át a holdba hágva
(ahogy csak égbe száll, ha vissza nem, a hinta),
s beköltöznél asztal alá egy nagykabátra.

Ott már szükség se volna holmi trombitára.
A kintet megszűrné zöld abroszunk szitája
padlóig érve körül asztalunk, s csak inna

– kiszáradt itatós a tintát, s hiába –,
a szám csak szomjasabb maradna még utána,
ha kislány-kezed rejtekünkön újraírna.

Pünkösdi holdhimnusz

Egy tövön két szín: fehér s rózsaszín
pünkösdirózsa az almafa alól (amin
tavaly ősszel akkora termés ért)
tiszta és üres arccal lesi, hogy mellé érj.

Mintha lakodalom után most ébredezne,
kavargó álom még szirma selyme,
gyűrődik, mint aki éjszaka végig táncolt –
minden rózsafej álmos leány most.

Hosszúlábú, a csípője vékony,
ingén még az égi bálból hintó-keréknyom.
Boldogsága elgázolta – s érintetlenül
hitte közben, hogy bensejében ül.

Felhőfölötti ott mind a tájkép.
Itt, itt a világosi dombon legkiváltképp.
Nem is az égben, csak ha az erkélyen állok,
túlpartig én is átszivárványlok.

Kedvesem itt égből súgó Chagall-lány lenne.
Ahogy a trapézán kedvvel lengne,
mézes ujjú kicsi kezétől lábujjáig
a fehér hold haján átviláglik.

Ő pedig az összement világegyetemre
nyulánk és áttetsző hídba menne;
íves, könnyű híd lett hajlékony derekából.
Ajka közt pünkösdirózsa lángol.

Ki lesné meg, mikor a gondolat testet ölt?
Süllyedő-emelkedő csöpp szive, melle föld.
Előbb, mint kék agyag: sűrű! – S porló
homokóra-porrá omlasz, torzó.

Előbb héja alól süt a meztelen szemrés;
benne tükrére hajló teremtés,
de titka, mikor szám szomjasan rátapadna,
fehér homok, a szél fölragadja.

Az imádott homlok, orrtő, süldő Sába-ajak:
papírból olló-vágta sziluett-vonalad.
S kérésre a mester szemet is vág;
nézd keresztül rajta tenger piszkát.

A köveket, ha lapjukon elcsúszik a nap,
s az indigókék árnyékból kél patkánycsapat,
a napozók helyét elözönli –
s a suhogó korzó csupa kölni.

És zöldes lámpafény, mitől az arcod gipszes
halotti maszk lesz – és mennyi szfinx les;
lecsüngő ezüst fülbevalójuk bókol rád…
Pálmák közt vének ropnak vén polkát.

S mint gumiarábikum, a percnyi zene köt.
A sápadt Sziluettvágó mellé kövülök.
Míg boszorkányos ollója mindent széthasít,
csak nézem, nézem túl, Fiume lámpásait.

Papiros szemnyílásokon át nézve, fények,
kisfiú vagyok, aki a zárt kertbe nézett,
a kapun túl csillogott a kavics;
fán zöld lelkek csüngtek – s várt valakit.

Miként boltban a ruhák, zöld lelkek, nehezek,
amikor bent játszottam teveled,
amikor a szobamélyből kongó óra szórt
a lámpabúra-szivárgásra sót.

Kősót, fehéret, gyanús-merevet.
Éppen bokádon kergetett szájam ereket,
lüktetésükkel vitette magát,
s te fűvér-nyálazta talppal szökkentél tovább.

És kétoldalt a korsó alakú
korlát mögött lila zokniban pár marabú
csőrösen, lila-zoknisan, gombos cipőben
tollászkodott két tisztelendő fenn.

Csosszant, de nem szólta el magát a lépcső sem.
És akkor, és akkor mégis elvitték tőlem.
Elvittek! Elvittek tőlem, ó! Elvitték őt.
Csöpp köldökéből zsebre vágták tűzszín égkőnk!

Talpán a virágvért, szájam nyomát,
ujján a mézet, fehér holddal hosszú haját;
imádott homlok, szemrés, süldő Sába-ajak –
füvön lila-zoknis paphad halad.

Gombos cipő csikorog sóban; hóban. Télben.
Vittek tőlem kabátjuk zsebében.
És fagyottnak láttam mézes ujjad;
és rácson át a kertet. S életem lebujnak.

És zárva meredt a kert. A kert zárt.
Zöld lelkeiből egész boltnyi fedett szempárt.
Suhogó lelkek, mint a fogason
a ruhák, a selymek, hogy: Nem adom! Nem adom!

Mint az uzsorás a nagyítóval,
kertfalon át, ágakon zúgtak: Siratófal!
Mögötte sivatag, hiéna őr.
Szügyig kiemelkedett Opatia-öböl.

A part rőt kövein végzetes test.
Fennakadt, kivérzett. Kiáltom: Mit lesekedsz?!
Tengermocsokból örvénykoszorú:
fél szobor, félig patkányharapdált idomú.

És mégis, és mégis erkélyen, fenn,
a túlpartra nézek, s mondom: Nem! Nem!
Az almafa kerek növésű lombja fölött
hűvösen húzod fel ívelő szemöldököd.

Mintha mézes ujjad hajtotta volna ide,
gyűrten aludva bál után kifolyt a szive
hajnali fénybe, s a nap hogy lehull,
égitest nélküli ég lesz vigaszul.

Hányadik díszletben hányadik kor?
Akasztókötélen himbálódsz, por.
S százezer éves lelkem bolygva itt,
majd csipegeti kezed magvait.

Érzi, hogy tenyereden mindet mézbe forgatod.
S lábujj-tövedből kihajló füvön alhatok.
Az imádott orrtő, Sába-ajak –
örökkévaló múlt perce fakad:

reszkető szirmú, testtelenségű rózsatő,
fehér és rózsaszín pár rózsanő;
s ami a színnél is törékenyebb átmenet:
olyan egy ittléted s hogy nem lehet.

De mi az a nem lehet? Hét illat, hét kenet?
Tíz ujjon hét gyűrű, vagy koporsón szép veret?
S mi az az ittlét, ha Opatia
öblében se tudott omlania.

Fiume tenger-dobálta lámpásain túl
a zárt kerti fal, mikor körben úgy alkonyul,
hogy csengők a házból özönlenek,
tündérré válnak a kísértetek,

s a Klapka utcában álló gyerek
kavicson lépked és tündöklenek,
ahol bokrok mögé visznek a lábnyomaid,
és fehér hold derengi át, hol semmid vakít.

Mintha mézes ujjaiddal befogod szemem
s én előre, előre terád emlékezem.
Emlékezem, hogy imádni fogom:
alvó rózsalány lesz Világoson,

pünkösdi rózsatő, rózsaszín s gyűrött-fehér.
A lesz elgázol – a volt mind elér.
Míg levelén nyugszik alvó feje,
a lassú fehér hold mivelünk érik tele.

Hova lett?

Most, hogy írom ezt a pár sort,
hó helyett bámulom a záport.
Feketén fürdik január –
s retkes zuhéja ezután.

Mint egy leégett alagút.
Bennrekedt a kocsi, a vasút.
Csorogni kezd rá korom ég,
olyan a tél, mint a pokol épp.

Velence fénye itt: havam.
Csak bennem fehérlik, ha van.
Miracoli hídján mi ott
észre se vettük: világitott,

s világítottunk vissza rá,
fény a fényre. – Hova tűnt, hová?
Irsád, Sába, mondd, hova lett?
Maharadzsád meg a baronett?

Azúr alatt a vaporett?
A ringás a vízen hamu lett?
Kilencszázkilencvenkilenc –
nézek rá, mint égre a fegyenc.

S míg írok a könyved elején,
szívem, téli eső-feketén
hiábavaló, jól tudom.
Átsuhantam már a sorsomon.

A pünkösdirózsák elnyíltak

Gí ollója levágta fejük. Földig lenyomott volt
már három hete mind! Rohadó szirmuk fele széthullt.

Lány, arcod körül ingatag erdőlomb-hajad is tűnt
Erdősor heverőjén. – Frufrud nőtt ki, redőnyként
zárná homlokodat! Minek is tárnád, ami más volt,
mint egy kócbaba átlagos ékessége? Apád most
hálás lesz nagyon: az vagy, kit szive várt haza! Nyugtasd:
ráütsz, tükrözöd őt, tucatősöd. Cinkosa voltál? –
folytathatja amit kieszelt! Húz, képmutató lány,
csábít vissza: előbb lebujok tangóira pördülj,
s presszók féldecijén, aki átnyúl érted, az első
gyűrűzzön be a rögbe! – Szabadság? Hess! – Ki ne röppenj,
így vagy jó! Tucatarc. Belül egy kis kín. De a sors már
kattant rád lakatot. Ha az álom még el-elkábít
is – perc csak! Nyikorog heverőd, s rájössz: ki a vendég.
Mint maltert a fal, érzi a tested: köt kihülő mád;
megdermedt anyagát sose zúzzák isteneid szét.

Most, kusza lány, te, a szárnyad tűnt. A szived holt.