Év végi napsütés kültelki máza alatt még a
téglaégető hűlt helye is arannyal rakott véka.
Még a fekete ravatalozó mező is fakó
ezüst-szeméttől hemperdül, bolydul a zöld maradéka,
mintha csak Karácsonyból kivetkőztetve a fenyőt
belerázta volna egy tizedik emeleti lakó,
s a rongy angyalhajból zöld sünök gömbölyödtek volna,
s tűlevél-tüskéik körül a Kis-Duna könnye folyna.

Csupa nyílt törés, csupa csontig leszakadt sebhely, de
a szél kövér macskafarka belekampóz a menhelybe,
hol meghúzza magát az öregasszony Óév, puffadt
hasa az ágyból szemlátomást fúvódik föl, mint léggömb.

Hó tonnáiban, kristály hercegségben szebb a szélcsönd.

Bár sikló szánt húsz éve nem láttam, s az se csengett-bongott,
a száncsengő, ha képzeli az ember, lajtorjává
válhat. Ha minden csengés: lépés – lesz Isten jókedvévé.
Puszta kézzel elejtett szarvassá. Házzá. Angyallá.
Puszta szemmel megejtett Kis Hölggyé. Gyönggyé. Kagylóvá.
Kurvát is a hó tonnáiból könnyű tisztába tenni,
száncsengő ringású cicijét kettős holdnak venni,
mikor a téglaszárítók közül csak hópelyhek úsznak,
s testének tündöklés-sejtjei osztódva alusznak.
Fekete dongájú dézsában fürdetni Szűzzé, Kirkét.
Ágyékmozgású Hintó, elhullámzik velem innét.
Most a téglaszárítók közül gyilkos se settenhetne.
Szél papírállatkái hintik az űrt üresebbre.
Géz-békák, rongy-gyíkok a mező angyalhaj-ótvarain.
Menhelyén zsáktestű Óév vajúdik nagyanyain.

Reped a léggömb-has, össze többé sohase forrad.
Babafürösztés. Újév. Halleluja-függönyös vérpad.
Átalver az őszi messziből idáig tüzet hányó.
Micsoda év jön: aranyban érkezik!
– Ó, hómező,
varjúláb titokírása csipkézne… Száncsengő… Szánnyom.

Déli hegyekbe kóborolva
északi folyamkanyar jéghideg
nyárestjébe burkolom magam,
pedig a fát piros hold vérzi meg.

Mint sátor csattogó ponyvája,
arcon vert hátadig érő hajad.
Bokrok, didergő zenészek közt
szám melegített virág-talpakat.

Viharlámpában vízszint suhogó
lángnyelv világított öledig.
Irgalmat esdő szememet-számat
a lángok selymére szögelik.

Függönyből, fatörzs mögül a szél
kipenderít – dőlsz – utánad kapok,
de a semmi csontig hasító
tüskéin fönnakad mozdulatod.

Pisztráng-villanású percek – délen
borítottam szememet velük –
mégis talpad viráglenyomata
jegesedik a fűben mindenütt.

1

Szemed
széltől hátrafújt függöny,
alatta becsúszó tekintetem a kádig,
a víz utolsó buborékja a lefolyó torkán
veled egyszerre sóhajt,
s a zománc tengerében
besötétedik meztelenséged Húsvét-szigete.

2

Szemem
tükör, amit fürdés után lábad közé teszel,
hogy láthasd: sötét kerteden ejtett holdsarlóvágás
a gömbölyű világon majdnem körbeér.

A parkettából fű, ibolya nyílik.
A falban nem ablak – mézes üveg áll.
Nem láthatsz ki – de ellátsz elmúlt napba.
Csak azt ne hidd, hogy ez tout ègal.

Mintha a Kis Hölgy haja tekeredne
lekopaszítva, végbe göngyölítve.
Ponyván kínálták – meg senki se vette.
Dühvel vágták vissza e sittre.

Hitted volna: sárgulni fog, mint befőtt
üvegbe romlott, nyírt napkitörése?
De hol alóla, amit egykor benőtt:
pillantásának repkedése?

Széfből a kincs, mint csatornába hólé,
a légneművé vált páncélból kihull.
S mint cellaajtót betölti a hóhér:
mindent kirekeszt ez az idol.

Ez az önmagát kitépett aranyhaj.
E látnivalóra lehúzott szemhéj.
Száj – elillant jelentésű szavakkal.
Priapuszokkal telt szentély.

Hitted volna: az elmúlt belseje méz?
Mézet zokog az ikrásodó hajzat,
s szüntelen vonaglású vész-
tüzétől gyúl héjzat s az aljzat?!

Az orom, mint kettémetszett nevetés,
elfojtott tilalmasságában ragyog,
s a parketta tőle ibolyavetés,
tőle kap fénylést és illatot.

Fű, ibolya… És a falban nem ablak.
Hanem mint vérben útonálló rög:
magva trombózis-gyanús alkonyatnak
aranyra fest szárnyas lódögöt.

Azt montad nevezzelek ∪– nak, ne ingereljük az ördögöt,
legyek jó zsidód, ki istene nevét nem veszi szájára semmi pénzért.
Elégedjünk meg ennyi csodával: az orrszarvúak
mozdulatlanul kérődznek, míg kinőtt, kockás gyerekkabátban,
kötött sapkádból Pallasz Athéne sisakot formálva,
mézszínű hajzuhatagod tarkóvédő idegenlégiós kepijét hátul
szabadon lobogtatod a hidegben, s fázós ujjaidat
markom szájzáras buldogfejében, kabátzsebem legmélyén melengeted.
Hát ennyi nem elég? Úgy lépkedünk, mint egy egészen apró medve
egy még apróbb őzsutával összenőve. A zöld és sárga lámpák
émelyítő konfetti csíkjaikkal a betonút sártócsáiban remegnek,
az elénk kanyarodó reflektorok világító fehér mázba vonják
a gumikerék fröcskölő sárbombáit: repülnek, mint az angyalok.
Minden alattomosan fénylik a sötétben – csak a Fél Híd feketül.
Felének építését, úgy látszik, jobb időkre tartogatják.
Estéről estére – oszlopok megfagyott verejtékével alul,
s hogy íve épp a legmagasabb pontján esztelenül
abbamaradt, kibuggyant óriás vasdrótbeleivel fölül –
mint fölfeszített állú titokzatos állat, utánunk vonít.
Álmodom-e, hogy fellopakodom rá veled,
s el nem készült leszálló ívén indulunk (mint egy fájó,
lábbütyök-csomókkal teli padláslétrán) a gyerekkoromba?
Mikor bársonyruhád rejtelmes nyílásába kezemet becsúsztatod,
önkéntelenül a kamrafalhoz döntött zsák
hűvös lisztjét éri másik kezem,
ó, igen: hozzád képest durva kőreszelék, csikorgó murvaöntet.
Szédület émelyít – lehetne ez új költészet pillanata!
Új szavakból a hasonlíthatatlan lüktet,
mint kivehetetlen árnyalatú kék erek ágyékodon,
de a vonító hídon maradt a vers is ∪∪, ∪ – m,
itt zacskó száraz dió s fokhagymafüzér moccan a szögön,
s réssel teli rejtekajtón a reflektorok késével átvert hó zuhog.
Hogyan hihettem, én, fölfeszített állú, titokzatos állat, Fél Híd,
ki legmagasabb pontján esztelenül abbamaradtam,
hogyan is hihettem szerelmem, Kis Hölgy, kihalt múlt időmről,
hogy szörnyeinket kötőtűi alá heverő
mohazöld gyapjúmotringokká szelidíti!?

Csak öt percre futottál volna át,
ha patkánytetem jeges szőreként borzolódik
a téli fű a parkban.
Kifehérült szád körül tilalmak ketrec-árnyékával
lihegve csak egy percre estél volna be az ajtón.
Erőtlenebbül, hogy a szoba közepén magadban állni tudj.
Vágytalanabbul, hogy didergő ajkad benső rózsaszínével
megitass.
Kopasz nyakú, tollatlan szeretlekjeid
tudatlan madárfióka-csipogása nélkül,
miután ígérgetéseid elapadtak,
s apró színjátszó-trükkjeid leszivárogtak a szőnyeg alá,
mint a lassan kivérző seb a fölnyitott csuklón s bokán,
csak a pilláid közül csurgó ónos esőcseppekkel
lett volna arcod behintve,
s annyi időre csak,
amit az óra másodpercekkel mér,
amit az ilyen tiltott találkák vámszedői,
a kulcslyukra tapasztott házmester-szemek föl se fognak,
éreztem volna, amit soha a selyemszőrme sárga ágyon,
a viszonzást.

Állig gombolt meztelenségbe
ő felöltözik, ha levetkezik.
Túlságig nagyra nőtt lábfejét be-
terpeszti tükre tengerébe.
Ágy, sivataggá porladt mocsár
gőzöl. A cserge sárga lángja
testnyomából parazsat eszik,
mégsem lobog föl. Tüzét, mint hasa
a bezabált tigrist, lehúzza,
hever, macskafarkat kunkorít.
Ágyából, a cserge szőrzetébe
tövig beverve ácskapoccsal,
nézek utána én, kirabolt,
mint üstökös uszályközepébe.
Célzókörökkel furcsára festett
tekintet nélküli tárgy a szem,
idegen hátát hiába lesi.
Túlságig nagyra nőtt idő előtt?
Ide-oda ütődik benne,
mint a karácsonyesti tréfa,
a nagyobb dobozba rejtett
kisebb skatulya titka: egy szem
tarka bab vagy ruhacsipesz – a
lélek. Tarkóján, haja alól,
mint mocskos mosókonyha-firhang,
ezért az a lecsúszó árnyék.
Szakadt szivárvány maradéka.

1

Hó szakadt rá. Már négyszer. Hó.
Térdig. Ölig. Mellig. Állig.
Karcsú suhanc, ki odacsalt.
Kazalba dugott.
Fölgyújtotta rád.

Hol szemed égett:
gyémántozódik
fölötte most a tonna hó.
Hajlunk föléd, kutunkra mi.
S metszve tőből, fölvérzel még.

Síkon púpra púp: hegyre hegy.
Tengerszem verdes ránc közé.
Fák, hóba feketedjetek!
Virágos ingben
táncol falakon.

P-ből nőtt hegyi tájamon.
Como tavamon. Adrián!
A naplemente
csóvája, Kis Hölgy,
elsötétül a válladon.

Te! Becsukódó kapuszárny.
Félhomály. Derengj sötétből.
Váza önfénye
örök sarokból.
Csillagtalan ég mélye sejt.

2

De fordított e ravatal!
Nekem kéne nyújtóznom itt.
Tenger üres táncparkettja.
Szél. Hold. S két össze-
hajlott női fej.

Világvégi tekintetük
hálója rácsoz
azúr-ibolyát.
Tengerbe vert cölöperdőn
lámpafüzér fut semmibe.

És mégis ott a semmiből,
szívükből és a messziből
az ég alá hányt
marionettet,
kihalásznak, rám lehelnek.

Átölelve üres rongyot
– föltámasztjuk! – pattannak föl.
S madárcsináló,
visszaérkezem.
Röpdös a csíz, a pitypalatty.

Mosott hajuk illatából
készül kezem közt a szárnytoll.
S tetemem, lábtól, zizeg, mint
gyerekszáj, fésűn:
– Játsszunk még egyet!

3

Bársony ládikában mégis
– színes diák – te fekszel itt.
Várkastély a Kárpátokban.
Szakadék. Medvék.
Csillag fagy. Te jössz.

Csaló szeánszunk hív elő.
„Attila utca nyolc?” – kopogsz.
„Ez P?” – A lélegzeted is…
„Báthory Erzsi
kerget kis szüzet.”

– Nem nyitunk ajtót soha már!
„Száncsengő-virtuóznak se?”
– Meghízott erdőnk; csöngjön ott!
„Forog molnárlány
vízikeréken!

Fáj neki!” – Mi meg itt fájunk.
„Kőszívek! Én vagyok Kis Hölgy!”
Két régvolt moziszenésznek
néma kép alá
így cincog szivünk.

Árvácskabársony tenyered
fehérre festett sík falon.
Domborulása
párnácska szádnak,
mint gyilkosaid: testtelen.

Mikor harisnyás lábfejemre borult szombaton,
s a fapapucs fehér bőrpántját kikerülve csókolta ujjamat,
s Gí és én fölötte összenéztünk, mint két meredek sziklapart,
s ő szakadék folyójaként, üvegbe zárt holdsugár, világított a bőrén keresztül,
s a haján át erdőmély ibolyarengetege lélegzett kezünk madarait kívánva,
William Butler Yeats a fejét ingatta:
Hogy is adhatnám össze vele vadon nőtt ötven évedet?
Arthur Rimbaud amputált lábát dörzsölte kielégítetlenül,
s csak félig figyelve dünnyögött:
Lehet-e, hogy megbocsássad Őneki a folyton elnyomott szándékokat,
könnyed befejezés tegye jóvá a nyomorúság korszakait?
De Ezra Pound azt mondta: Amit szeretsz, az megmarad – a többi: sár.
S García Lorca szamárral kaptatott föl a lépcsőn,
szamárnyereg felhőhajójából leszólt nekem:
Lába között felejted ajkad – mondta.
S tudtam: így van. Így lesz már. Fölkapja Őt az idő,
mint kerti ünnepélyre törő szélvihar a papírlampiont,
s üvegbe zárt holdsugarától
a szomjas sötétség még sötétebb lesz.