Sóhaj

(Recsk, 1951)

Atlasz súlyától görnyed a vers.
Úristen, miért, hogy a földre versz?
Hogy merjen álmodni az élet?
Oda vágyom, hol az országok zöldek, füvesek,
hol a tavak tiszták, kékek.
Ahol majd virágot hordok, nem köveket.

Képzelt – s képzelten is csonka – találkozás

– Na nézd! Egy Gauguin-tanítvány!
Zöld fű, kék tó, virág kézben.
S Isten is fülhallásnyira!
Az élet álmodni akar?!
Hé! Ne fordulj el! Hova futsz?

– Futni e kővel?! Az őrig!
Érte, hogy beléd durrantson!

– Kísértődnek golyót kínálsz?
Hány éves vagy? Tizenhét?

– Már nagykorú! Huszonkettő.

– Azt védeted őrtornyokkal?
Ily ritka kincs az a nagykor?

– Mi ez a vizelő vének
lassúságával csorgó gúny?
Vállamról vedd át kövemet!
Hordd kicsit! Majd szóval tartalak!
Borz pofád ismerős. Ki vagy?!
Miféle mester? Házmester?!
Kiakolbólítottak?! Az
megesik. De hogy épp ide?…
S honnan is?

– A jövőből.

– A jövőből? Ne mondd! Az a
se fű, se tó, se szál virág,
se élet?! S mit akarsz?

– Élni.
Csak élni. S azt se valami
túl akaratlagosan. Csak.

– De hisz ez börtön-pszichózis.
Cellahideg kell hozzá, nem?

– Nem. Lehet villaterasz is.

– Hallod, ez nem az én jövőm!

– Nana! Még egy-két kivégzés,
s tulajdonodra ráismerhetsz.

– Már láttam eleget. Soha!

– A te kivégzéseidre
gondoltam, nem képeskönyvre!

– Enyémre? A fokról-fokra?…
Na nem! „Majd virágot hordok”!
Ha nem tévedek, tudhatod.

– Ne lobogj. Figyelj: Nincs virág.
Mert az az ország sincs sehol.
Nincs hova vágyj: „a gálya rab”.
Nincs tér: markodba zsugorul.
Nincs más idő; mert mindegyik
ugyanaz, mivel benne vagy.
Képpé teszem a szót, hogy érts.
Ismered Tantaloszt, ugye?
(Atlasz nyomán jut eszembe.)

– Tantalusként de mennyire!
Idéztem is. Ha vársz…

– Nem, nem!
Majd máskor. Most nézd Tantaloszt:
Jóféle termésű faág,
fenyőmadár-sültet termő,
vagy muskotályt kínálgató
nem nyúl be már tömlöcébe.
Nem cicáz az orra alatt
Zeusz mézesmadzagaként.
Szellő se tömíti tele
az epekedő orrlikát
berdás lakomaillattal.

– De akkor nincs Tantalus se!

– Hát ez lenne a logikus.
Csakhogy van! S mi veszi körül?
Mindenfelől sült és ital…

– Elrántják az orra elől,
mit ér az ilyen lakoma?

– Nem úgy! Sült, ital marad,
és nem kapja el a szél sem.
Van – de keretben nézhető!
Hamvasra festve a gyümölcs,
de festve! A ropogósra
sült hús így hiába csábít!
Keretből?!… Csak hülye nyúlkál.
Dacos lesz Pavlov kutyája:
kőszemet fordít a képről!
A vágy verebének mindkét
szárnyát (megtörték, megvágták)
már nem is veri a földhöz.

– S Tantalus?!… Akkor mit csinál?

– Gépszerűen lélegzik, míg
a lélegeztetőgép majd
helyettesít lélegzetet.

– Ugyan, ugyan! S mit csinálsz te?!

– Rögtön gondoltam: nem tudod.
Én Mózes vagyok. Egy hágó
ködlő útja bukik alá
a Visszavont Ígéretig.

– Az Ígéret Földje helyett?!

– Na persze olyan is Mózes!…
Ne Michelangelót képzelj!
Se Meštrovic´ teremtését!
Nevelson rekeszeit (a
kedvenc első kritikára*
hivatkoznék színed előtt;
„goethei életgyónásom”
ott fért össze békésen a
nevelsoni guberánssal),
a bearanyozott faroncs
szeméttelep-sűrűségét
képzeld magad elé, hogy láss.
S közben álld meg mosoly nélkül.

– Kővel a vállon nem nagy ügy.

– „Szigorúan formai szem-
pontból semmi különbség
Agostino di Duccio és
Nevelson szekrényei közt”,
mondta valaki Nevelson
Királyi bősége láttán;
„az összhatás domborműé.”
Ha így nézel, előtted is
az összhatás költészet lesz.
S a fej Mózesé.

– Na ne mondd!

– A legutolsó repülő
az emberi fajból – tessék!
Ha bakugrásai netán
szauruszok barátnéját
juttatnák eszedbe, a tyúk-
udvaron lépkedő pulykát,
gondold, hogy ő is csak madár,
hattyú testvére, kócsagé! –
rút és nevetséges angyal,
ki tántorogva, fejjel le,
kerékbe tört nyomát hordja,
s minden tevék púpjával telt
hátát cipeli Istenig.

– Miért nem száll le Tahitin?
Kevesebb tán Alkaiosznál,
hogy Leszbosz nem fogadja be?

– Minden bizonnyal kevesebb.

– Márpedig én!…

– Te?! Hallgatom:
márpedig te?… Ne szólj! Álmodsz.
Az élet álmodni akar.

– De hiszen te is ezt mondod!
Szerelem és álom! Igaz?!

– Igaz.

– Akkor?! Felelj: akkor?!

– Nincs hova vágyj. S ahova jutsz…
Fölidézhetnénk Szent Terézt…
…önmagunkat sem ismerjük
és nem tudjuk, mit akarunk,
s messze távolodunk attól,
ami után a vágyunk hajt.

* kedvenc első kritikára (jegyzet)