Vénuszoltár

Szakonyi Karcsinak és Gerdának

 

Születése

Előbb a köd. A tintába csurgó tej.
Vattába pólyált kutyamorgás-homály.
Aztán a hideg tapintású kagyló,
a nyitott, a szétdobált. Semmi kétség:
összefogdosott üresség: Övé vagy.
Minket nem hagy cserben vadász-szimatunk.
Ezer küszöb közül kiválasztani.
A parton ékszer-szemete – óvatos
vízmozgás hajnalban visszaveszi majd,
s a homok-szürcsögés s a hab virága
megfejthetetlen, ha kérdik, ki járt itt.
Ő szoknyát húz addig, s nyitja az ajtót.

 

Tudása

Willendorf óta egyre tanulatlan
hordja a kéj: tücsökmuzsika paplan.
Nem húzza magára, ráhemperedik.
Tenger csiszolta kéje sebhelyeit.
Nincs rajta egy sem. – Irigyelt Simaság,
mi görcsökbe rángva zuhanunk alád.
Csillag-robbanás tetőnkön meghalunk,
ahányszor kiszakad csípőnkből magunk.
Anyaként fog Ő, kísért lehetetlent:
– Újszülötted, heverünk mély öledben.
Willendorf óta egyre, szakadatlan
halálunkból nemzett Halhatatlan.

 

Esküvője

Úgy szeressen Ő, ahogy Gít szeretem.
Úgy szeresd Őt, ahogy engem Gí szeret.
Ez is tücsökszó, egymást váltó két hang.
– Tél jön – füvével teletömtem ingemet.
Íme a Fűember, a Rétember, ó,
akinek zsákjából hull a tücsökszó,
viszi, hordja körbe a nyugati szél.
– Hullám, az Óceánba visszavigyél!
Sugár, röpíts vissza szülő Napomba!
Veled a Földet szorítom karomba! –
Ezt hajtogatja. S, hogy ne légy sose zár!
Mindennek nyitja, a Szárnyunk maradjál!