A Nyitott Átjáróház

Ki naponta hétszer költözik,
s nem magától – őrkezek lökik,
a váratlanságok derekuk
az előtt fellegekbe szövik.

Minden új a réginél régibb,
hátrálva lép a felejtésig,
az óra nyitott átjáróház,
és szembejössz magaddal végig.

Hogy félezer ágyban feküdtél,
Egyenlítőn körbekerültél,
csillagok kazettáiban is
folytatásos álmodban ültél.

S nem leltél semmi bizonyosra.
Egyenlő mind az álmok hossza.
Csőágy sarkán ül szíved, árván
az Egyenlőség Jelét osztja.

Ez a két kurta vízszintes szár
párhuzamos, és úszik, nem száll,
közömbös, bárhonnan vétetett,
behunyt szemrés és kihunyt szempár.

Minek is nézne felnyitottan?
Tigris, tetű egyenlő nyomban.
Tigristetvek félezer ágyon
vadászó, véres vigalomban.

A legirgalmatlanabb mégis:
kitörölhetetlen vagy véríz,
a sivatag szegélye ágysor,
a nőstény emlék megigéz is.

A nőstény űr akar, dorombol,
a semmi, vérből és koromból,
az óra nyitott átjáróház,
rész az arany pajtaoromból.

Fél arca mellől hajaszála
beletapad a gyantás fába,
s a vasakban illetlen ott van
a piszkos lány levágott szárnya.

Ő, aki sír, sír a kövekben,
minden percet kettévág menten,
az árnyékházak deszkarésén,
a tücskök földjén, hogy kövessem.