Messzire néznek az ajtószárnyak – köztük kisuhan
mögülem, mint az elriasztott vendég, a kisfiam.
Hátra sem fordul. Egy dombon lépked. Kövön ugrik át.
És hol a szomszéd kőfal? Az üzlet? A szokott világ?
Sógornőim alig kartávolon; fiam nagyapja;
a családi hinta, az elvadult fűben egy sapka.
A mély szobák. Túl, a fülledt wc a részegekkel.
Fényben, mint egy vágóhídbejárat. És hol a reggel?
Takarítónők zörgő vödre. A sétáló rigók.
Ágyából kilépőre az ablak vet rózsaszín trikót.
De hol ez a reggel? Hol a fiam? S minden ismerős?
Idegen tájról sós víz betörve, tajtékja az ősz.
Habkoronáját szétdobálja a kőomlásokon.
Öreg, oroszlánsörényű férfi játszik sípsoron.
Öreg, dérégette rózsa a nő. Meggörnyedve áll.
Alacsonyan száll a füst az árnyon, alacsonyan száll.
A fiú lépked. De a sok kő itt mindent letakar.
A sziklák déli lejtőin a tenger még fiatal.
Elefántcsontkaru lányként hord fűzött ékszereket.
Az oroszlánfejű férfi fogatlan szájjal nevet.
Emlékszik: Szorosok között vitorlák pillangóznak.
Hófehér sebet hasít a víz húsában a csónak.
Egy fehér koponyacsonton, igen, a szirén dalol.
A dal szőke gombolyagába a láb belebotol.
És válla fölött öreg rózsájára villan szeme.
Mint az elapadó fürdő, a vének tekintete.
De hát a Tenger, az az ékszeres meztelen asszony,
neki még nem bolond, hogy ősz hajkoronát mutasson.
Úgy lopakodik, mint szamárháton egy gyertya fénye,
az erdőbe kitett gyermek szabaduló szivébe.
Alacsonyan száll a füst az árnyon, alacsonyan száll.
– Fiam előttem játszik. Hátrább gyermeknyi anyja áll.