Átváltozások

Messzire néznek az ajtószárnyak – köztük kisuhan
mögülem, mint az elriasztott vendég, a kisfiam.

Hátra sem fordul. Egy dombon lépked. Kövön ugrik át.
És hol a szomszéd kőfal? Az üzlet? A szokott világ?

Sógornőim alig kartávolon; fiam nagyapja;
a családi hinta, az elvadult fűben egy sapka.

A mély szobák. Túl, a fülledt wc a részegekkel.
Fényben, mint egy vágóhídbejárat. És hol a reggel?

Takarítónők zörgő vödre. A sétáló rigók.
Ágyából kilépőre az ablak vet rózsaszín trikót.

De hol ez a reggel? Hol a fiam? S minden ismerős?
Idegen tájról sós víz betörve, tajtékja az ősz.

Habkoronáját szétdobálja a kőomlásokon.
Öreg, oroszlánsörényű férfi játszik sípsoron.

Öreg, dérégette rózsa a nő. Meggörnyedve áll.
Alacsonyan száll a füst az árnyon, alacsonyan száll.

A fiú lépked. De a sok kő itt mindent letakar.
A sziklák déli lejtőin a tenger még fiatal.

Elefántcsontkaru lányként hord fűzött ékszereket.
Az oroszlánfejű férfi fogatlan szájjal nevet.

Emlékszik: Szorosok között vitorlák pillangóznak.
Hófehér sebet hasít a víz húsában a csónak.

Egy fehér koponyacsonton, igen, a szirén dalol.
A dal szőke gombolyagába a láb belebotol.

És válla fölött öreg rózsájára villan szeme.
Mint az elapadó fürdő, a vének tekintete.

De hát a Tenger, az az ékszeres meztelen asszony,
neki még nem bolond, hogy ősz hajkoronát mutasson.

Úgy lopakodik, mint szamárháton egy gyertya fénye,
az erdőbe kitett gyermek szabaduló szivébe.

Alacsonyan száll a füst az árnyon, alacsonyan száll.
– Fiam előttem játszik. Hátrább gyermeknyi anyja áll.