Ballada a társunkhoz készülés órájáról

A százlábú villámgyors bóbita-lábait
szétcsapja a hófehér fürdőszobacsempén.
Fiam szuszogva alszik, mint angyal a viperafészken.
Magasabban, mint a kivilágított kapu szemöldökfája,
állok mészárló sárga kötényben,
hideg kék szememet bepettyezte a féreg világnyi vére,
befröcskölt szemmel nézem az ágyunk,
ott fésülködik társam,
a mindig tizenhárom éves.
Az ajtó fölötti ablakból a holdfény behuppan,
lustán, mint felfújt pofájú macskák arany farokkal;
az Ágyonülő a Tábor őrtornyai alatt utazik éppen,
két masni káposztalepkéje fehérlik hajában –
a fal-árnyból ideges szelindek lomhán kiválik,
óramű ketyeg a fényes fogazat résein át.

A fürdőszobacsempék tükrében
a Százlábú Szelindek
kiemeli szügyét a csatornából,
bóbita-lábai suhognak, mint a kaszák,
a sárga kötény pórusain át ingem alá mászik,
mint porra kiömlő kátrány, a vére.
És fiam még mindig szuszogva alszik viperákon,
hideg kék szememet bepettyezi a szelindek világnyi vére,
befröcskölt szemmel nézem az ágyunk,
ott függőleges kiáltássá merevedett testü Társam,
arca elfogy a kitágult szemek körül.
Az ablak alatt kazallá gyűl a vadgalambtrágya,
ez a finom Hölgy utca itt,
ez pedig ő, hamuszürke szájjal a máglyán,
a Szűz,
tizenhat éve késpenge-virágai úsznak
a szoba felszínén nyakkendőmmel,
ingünk gyűrött hattyúi között.

Mikor ledől az indiáncsónak-ágyra,
könnyei gúzsba kötik a hallgatózó özvegyasszonyt,
ujjain kiszámolja, hogy meddig élek,
megvonaglik, mert alászáll a sírba hozzám,
kopár csont-csuklómat odahajtja homlokára,
és szipogva pihen féreghímű párnáimon az alvilágban.
És sír ő, mert a keskeny albérletbe beköltözik az Átjáró Ház,
lila bogánccsal borított nőt
fekete tollba hempergett lány követ;
a féltékenység mély vermében fekszik hanyatt,
fojtogatják mindannyian,
elsőáldozó ruháját meggyújtják szamóca-ölében,
és forog az ágyban fejtől lábig.

S a hófehér fürdőszobacsempék tükrében a kád
púposodik az évek bóbita-lábaitól.
Állok mészárló sárga kötényben,
összetorlódnak küszöböm előtt a lépcsők,
s mint havon egy elhajított paróka, ott gubancolódik
a gyúródeszka-sárgára súrolt küszöbön a múlt.
És fiam még mindig alszik, mint angyal a viperafészken.

És a házban mindenfelé megszólalnak a csengők.
A lámpák eloltását jelző csengők.
A kapuszárnyakat kulcsra záró csengők.
A függönyben Szalome csípője hullámzik, de rászól egy csengő.
Ma már a százlábú bóbita-lábakon villámgyorsan táncol.
Szelindekszügyben az óramű pontosan ketyeg őrtornya tövében.
Szalmazsák lesz az ajkára fekete pelyhet ragasztó zsiványnő.
Ó, az vagyok már, az angol zakójú kövér úr, aki
öreg, kék szemével kinéz a könyvszegélyen túlra
(mint első könyvemben a fénykép),
kioltok minden lámpást s ágyam partjánál megállva,
nem, nem hallok zeneszót – az éjszaka régóta zenétlen,
a platánfa csillagkikötőjébe képzelem magam,
a csapdákra gondolok, melyeket nekem állítottak a sikátorokban,
s hogy egyszer egy kálvária hegyén jártam,
szikrázó hó hevert a csipkebokron,
a magány prémjébe még madár se verte csőrét,
és ékszerszelence-testű társam még meg sem született,
de mintha bal oldalam szólt volna át a jobbhoz, kiszólt belőlem,
s a föld fölött lebegve, derékig behajoltam hozzá,
mint egy magasra rakott toronyablakon.