(Nagy Richárdnak suhanc-korunk halhatatlanságáról)

Közel viszem a gépet, majd oldalt,
és ferdén és fejjel lefelé,
és vízszintesen szinte
áttöröm a lencsét rajta.
Álla holdkráterei még
fontosak lehetnek!
És szemöldöke, a
vörhenyes kőnyergeken.
És a többi oroszlánrészlet.

Jelesre vizsgáztam levitációból,
hogy megörökítsem koponyáját,
mikor beszél.
S elkápráztatva
a szüntelen lebegéssel,
keskeny lábfejem beillesszem
a pillanat résén,
s ott, belül, végre
munkához lássak.
Mindezt miért? Hiszen Fiútestvérem ő.
Vele együtt fogadtam rád, Jövő.
Azt mondta, velem osztozik. És – igen,
az Apám is ő, kőhavú szemöldökével,
kinek keze, mint a mészárszék-kampó.
Fehér mellényes fekete kutyám szűkölt előtte.
Azt mondta:
„A Mátrából nem hoz elő többé a szél se!”
És – igen, az is ő, Apám,
félmeztelen csőlakó, aki
fejét leszegve jön az utcán végig,
kőhavú szemöldöke koszorú homloka sírján,
a magam zsákját hátára vetem,
hogy arcát benne eltemesse,
de a Város: szemébe köp a sarki tűznél.
És – igen, az is ő, Fiam, a tétova-kezű;
emeli bevert szájához csikkét, körömig ég,
s mint Sámson a palotában,
oszlopaid, röhögő páholy, megtöri alattad.

De lehet az? Hihet a megváltásban?
A sárkányfogvetemény
Paradicsommá nő?
Csak túrni kell a földet,
s baromerővel
nemzeni gép után gépet,
törvényből törvényt,
s mint ács a jószagú fából,
ő két kézzel formáz édeni szerkezetet,
legkésőbb
a huszonegyedik század fölé?!

Nagyobb dologra törtem én itt,
minthogy készítsek portrét:
nyakkendőjét kissé jobbra húzzam,
s lámpáimat úgy vigyem rá,
hogy ráncaiból mit se láss te.

Gyermekkorom fele, te! Te börtönálom!
Nem műterem ez, hol körbeugrál képcsináló!
Ez nem bársonyszék a Kék Teremben álló sorból,
hol ruganyos térdekkel tódulnak a vének – először,
s mellképük olyan lesz majd,
mint sétalovaglás a tengerparton.

Ez nem ezerkilencszázötvenhárom,
mert Magyarország ezerötszáztizennégy is örökösen,
ezernyolcszáznegyvennyolc is hideglelősen,
ezerkilencszázötvenhat is gyerekcsontú betűkből fűzve,
ezeréves, hát ezer év is.
Itt van,
mint hegy gerincén lovaglók árnya lent a völgyben,
amit meg-nem-tett István,
amit elvétett Dózsa,
amiről Kossuth csak beszélt:
mint kerék agyába faragott küllők,

összefutottak ebben az időtlen percben,
s tengelyük,
te,
forgatod őket egyre magaddal,
feszítik köréd kerekünk fáját,
előre-hátra, mocsárban ropogva,
berácsoztak teret és időt.

Tehát tartozom még egy vallomással.

Arkhimédész egének pontja kell nekem.
Harminchét év volt és minden változó.
Felém nem fordult hold-arcú múlt és jelen.
Tüzijátéksistergés mögöttem.

Magyarország, Magyarország,
hallottál-e Kosfejű Gaálról?
Fehér erdőn sas ugat csak,
vonszolja vörös ejtőernyőn
az Átlósutcai maga után ott.
Fekete lépte mind hegyomlás.
S ablakába csípett lábbal Cs. T.,
amott kerekedik,
mint fekete felhő.
És harmincöt éve ég
Zeppelin hajója,
(üveg-verandánkból láttam egyszer)
és harminc éve
a kényszerleszállt gép
(s Bábel úr ámuló feje
a trafikablak pántjaiban),
és huszonöt éve ég Tomori,
Erzsébet pilótája,
és kezét tördelő anyja a gépmadár alatt.
(A vadvirág-nyaláb a szomszédba hullt,
de Tomori nem tévedett:
a kiskapu elé zuhant.
Fejénél a villanyoszlop lángolt.)
Csupa hullócsillag ez a harminchét év,
Ikarosz-kiáltozású idő.
Most már a Pont legyen!
E Perpetuum Mobilét sarkából kimozdítani.
Ki akarok menni a temetőkbe:
Kellj fel Ikarosz! Szállj!
Köd alatt tátott aranypofájú oroszlánok:
nem morajlanak már a mélyek.
Behegedtek a szakadékok:
rajtuk vadcseresznye nőtt.
A fiamnak akarlak adni Magyarország!
Itt legyen ő is harminchét éves.
Gyerekszemekben akarom
gyertyáid kigyújtani,
mint egy karácsonyt, hazám.

Itt, belül, akkora teremben állunk, mint a grund.
A falak összevisszájába vágott ablakokban: kész a képtár.
Annyi évesek vagyunk csak, amennyit gondolunk,
de valahol mégiscsak harminchét évesek vagyunk.
Az ablakokban ezer idő.
Ezer Erzsébet.
Ezer Magyarország.
Farkas a megüvegesedett havon.
A Jutadombon viperafészek.
Hangyák Sanyi bácsin.
Ezer idő, ezer idő, agyaggal betapasztott
öleb formájú vékony harang az ácsozaton.
Harminchét év, akkora vagy,
mint a betemetett Kakastó.

Tó,
várom,
míg hullámod összecsap harminchét éves fején.
Igen.
Elszántam rá magam, bármilyen groteszk:

Ő kikel habodból, s a Botticelli-kagylón
ormótlan szőrös törzsét takarva bámul
– Ennyi rossz arc, akár egy esküdtszék! – a part felé.
– Mint vének az iskolapadban! (Röhög.)
Mind, mind az égszínkék színű Ringből, mi?
(Csak sejteni, hogy az időre gondol.)
Rajtad ez itt a delírium Kossuth-díja tán?
Mint láncban az ékkő-sorozat,
a Boxeres les-ütései sorakoznak a pofákon!
És milyen vastag a szemkörnyéki sár!
(És:)
– Őrültek!
Feltöltöttétek, mint ezt a tavat, a szemeiteket!

Mi kétoldalt állunk, osztálytársai,
hüledező csavargók,
miniszterek,
ötgyermekes apák,
szerelmi sülthalak, csődörök,
sarki tolvajok.
Még az is,
ki húsz évig kúszott
Erzsébettől Pasarétig,
most a Tó szélén mezítláb áll,
iszap fekete selyme gyűrűzik bokáján,
lehajtott feje a múlt
szurok kelyhű burája alatt van.

– Olyanok vagytok, mint az összefogdosott pohár!
S te, törött gipszangyal, zsibvásárfi,
pattogzó aranyú költő!?…
– Mit szőrösödik mancsodban az a kóró? –
szeretném visszabántani,
s neveti ő,
mint medve a diófát.
– Nem virág ez. Virágok virága: Tavasz!
– Tavasz!?
Törékeny szó,
hogy nem félsz
e malomkő-állkapcson lebegtetni?
Egy ép gondolatod nem jutott Európának!
Ropog gerincem minden csigolyája, ahogy megragad.
Széles talpáról lerúgja kagylóját, ahogy fölrepít.
Érzem: csapkod az iszapban-ragadt,
hőköl az elhullott-szárnytollú, lúdbőrös sereg.
– Mért csináltatok szárnyatokból mankót!? –
kiáltja, s én:
– De fényesre sikálta szádat a Kakastó!
vágok vissza vadul.
– Húsz éve te folyton csak repültél?

És állunk, mint két hegyi tündér,
mint két toronytermetű mozaik-szent.
A szél elcsitul a lábfejünknél,
a mélyben építőjáték-Magyarország,
s fönn párbeszéd hangzik,
elnyúló szóvégekkel, visszhangosan.

Ő:    A nád. A nád virága kezdte egyszer.
Én:   Így kezdődik versben a kép. Képben a zene.
Ő:    Nem. Így kezdődött bennem a hit. S hitben a tett.
        Mint egy költői fogás:
        egy szóösszetétel volt a bevezető.
        Így hangzott: nádpapiros.
Én:   Költői szempontból eléggé gyatra,
        így, első hallásra.
        De miért nem az ország gondjával törődtél helyette?
Ő:    Nádpapiros. Túl együgyű, mi?
        Se kép, se zene?
        Náddal volt beszegve a Kakastó.
        A Kis-Duna.
        Nádja közt a félmeztelen barna suhancot,
        a napimádót, aki voltam,
        remegve felismerem.
        Hiába már, hogy rákiálthatok?
        Gyere Suhanc, markolj nádba a tűzhelyeken!
        Bocskoroddal tapodd tüzüket szét!
        Országnyi koldus aranyat éget!
        Barma elé veti, rothadni hagyja!
        Gyere Suhanc,
        emeld ide álmaidhoz méltó öklöd!
        Egy suhancnak nagyobb szíve van,
        mint egy parlamentnek.
        Középre a csillár alá
        felhalmoztam számoszlopom.
        Még a karzaton ülő lány is,
        kinek táskája szemezéssel s unalommal volt kitömve,
        fitoshegyű keble közé egy-két számomat beszórta,
        csak a miniszter unta végig,
        láttam nagyon megsértődik.

Én:   Te meg hazamentél Erzsébetre,
        kapálni a szőlőt otthon.

Ő:    Nem. Jött ekkor egy ifjú mérnök.
        A Nap-Út-Gép erejét ő megnöveszti, mondta halkan.
        Hívtam a napimádót:
        Gyere Suhanc, érted te ezt?
        A vékony drótban mamutcsorda itt viharzott.
        Sárkányok a házak fölött hét fejüket felütötték.
        De az új gép négy sarkába
        kipányváztuk valamennyit.
        Leigázott sárkányain állt már Szent György.
        S a Hivatalból jött egy apró,
        gombostűfej-fogta-akta:
        „Ön feltalálta,
        hogy a víz hűt,
        a levegő ég,
        üres sárkánybőr csak
        ez a kis gép.”

        Ne sírj Szent György!
        Ez a kukac sárkányoknál veszélyesebb!
        Felfalja, ami reménység.
        Fekete hernyó, nem könnyű irtani.
        Próbapadján mégis a Gép
        sokszögletű fejét egyszer csak felemelte,
        a kétely utolsó burka is megrepedt azonnal,
        s világ kutyája, négy lábra állt.
        – Lehetetlen! – szóltak a szakértők,
        és nem hitték azt, amit láttak.
        Állt amott, háttal a mérnök,
        keszeg kis válla rázkódott egyre,
        no, Sárkányölő, gondoltam sötéten,
        ez sikerült, de hajszálon múlott.

Én:   És nyújtózni egyet szőlődbe mentél.

Ő:    Nem. Egy házépítő várt a sarkon.
        Hazakísért Erzsébetre. Este volt már.
        A Soroksári útról szél fújt.
        Tervrajzait szétkapdosta.
        Megcsikordult a lámpaernyő,
        lépcsőházban lányok szálltak
        fölfelé egy bálterembe.
        A Suhanc meg jött magától.
        Hullámhegyen átlesett tán.
        Egy jégfalú sípládából
        szivárgott a gyerekkorunk.

        És ház épült Magyarországnak.

        Le Corbusier
        róla telefonba mondott himnuszt.

        A Suhanc arany hidakon
        egyszerre tízfelől küszöbét átlépte.

        Az Atlanti Óceánból
        nagyszakállú hajóskapitányok
        távcsöveztek egyre minket.

        Petróleumszagú Pénzes bácsi
        azt mondta, hogy legyen áldott,
        aki kitalálta.

        Ez a ház egyenes beszéd Európának.
        Ez a ház ezer év sebét hegesztő pólya.
        Ez a ház a világra nyitott Ablak.
        Ez a ház beton és üveg Concerto Grosso.

Én:   Aztán jöttek a fekete hernyók.

Ő:    Aztán jöttek a fekete hernyók.
        Az ötszörösen főszakértők.
        Bársonyszékek kerekeken
        szétgurultak: mélyük morgott.
        Megjött a Vő s az Uram-Bácsi.
        S Valéria, a réges-régi:
        egy öregasszony lánynak festve.
        Jött Lágymányos és Árpád Hídfő,
        és téglagyárak mindenhonnan;
        s a múzeumi díszpárnáról
        a balzsamba tett tégla hátán
        ágaskodva ér bokánkig
        a Körpecsétek Kezelője:
             „Amíg ez a
             pecsét kék itt,
             addig fiam
             itt nem épít!”

        Csak álljunk feje vételénél!? –
        ráz vállon a Suhanc vadul.
        Mitől bűzlik fej itt és farok,
        szemükbe inkább az igazsággal!
        S a lendületnek ormán égve
        (bár tudnám újra kimondani)
        így szólott ő a sokasághoz:

        – Telepítsetek téglagyárat!
        S emeljetek sok kicsi kunyhót,
        talpig magyart és romantikust!
        Nem osztható mindenkinek szét
        ez a kevés Huszadik Század!
        Védjétek meg nagyapánkat!
        Gyöngéd, feudális kis szakállát.

Tekintete átüti a lencsét.
Képzelj toronytermetű mozaik-alakot.
Megfeszített álla vakító dühe fénylik,
vörhenyes kőnyergén szemöldöke
és a többi oroszlánrészlet.
Virágok virága nagy bütykös kezében.