A hársfa

A hársba behúzódott a mi éjszakánk,
a ti éjszakátok, Vogelweidéé, és
sietve a reggel elől összekapart
néhány csillag bekerült, mint jégszekrénybe,
mint összeomlás elől széfbe pár gyémánt.
Hiszen a fű harmatkásája már hűvös
bokaszárnyak surlódásától lúdbőrzik:
jön lefelé a Hajnal, szerelmesétől
mint akit elűztek: nem látó szem, hosszú
kamaszhaj alá temetett bánat, s a kéz,
(amelynek mozdulata kivehetetlen)
amint szívébe döfi vagy épp kirántja
a legelső vöröslő napsugár-lándzsát.
Ilyenkor derül ki, mit tudhat a hársfa!
Kettényílhat, ha a baj komolynak látszik,
ha olvadt platina-tekintetükkel a
foltos agarak minden irányból jönnek,
s maradék erejét összegyűjtve szegény
Szárnyas Bokájú sánta ugráshoz készül,
kiderül: a Hajnal is befér a hársba.
S a kéregkapu közönséges bogártáj:
eltéved rajta szimatoló agárorr.
Ágak közül egy-két gyöngyszürke vadgalamb
álma zsinórján magasabb ágra röppen,
ettől a néma lomb rezgésbe jön, gyöngéd
lehelet-kuncogás támad tetejéig,
mintha egy öreg, sötét templom megtelne
nefelejcs-szemű gyereklány-suttogással.
Egyszer ha baj lesz, e hárs minket is elrejt.
Te elférsz Vogelweide kedvese mellett,
és én is elalszom öreg gyökerein.