A szél lesiklik a hegyi lejtőn…

A szél lesiklik a hegyi lejtőn, parton toppant s úgy ugrik a hajóorrig.
Csattog a zászló. Szoknyádról felugrálnak a virágminták,
örvénylenek, hanyatt-homlok vízbe buknak.
A szél körülvett ezüst habverőkkel, neki semmi sem drága,
naptól elragadt pallosokkal hasogatja inged össze,
súlytalan csapódó csíkokra szabja a szoknyád!
Tornászünnepély ez a javából! –
Az ég elviselhetetlenül kék brokátból,
itt-ott rojtosan s hanyagul bár,
de káprázatosra kárpitozott páholy.
S a vízen át az olajpocsolya-napfény – már egyre bizonyosabb –
felderengeti Strángosékat, Deutschnét, Bábel Arankát,
a jegyszedőket, a székekhez tessékelő púderes arcú nénit,
látom, szinte fénylőn, mint egy kitisztuló csoportképet,
ahogy a pára fölszáll csavart réztrombitámról,
ami, szintén csak úgy az égből, kezembe tévedt.
Szakasztott úgy zajlik minden, mint a régi tornaünnepélyek.
A bojtok bóbitái szép lófejek sörényén libegnek,
a szalagok kígyózva édes nevek írásaként kötözik át a szívünk,
s a lányok lóugrása (kifogyhatatlan csapatban)
tökéletesen szemléltetett filozófiai képlet:
a változatlan örökkévaló változékonysága nyújt
lélegzetállító látnivalót.
A szél lesiklik a hegyi lejtőn (mint egy tornász),
a mólón még toppant egyet, s így repül fel nyitott szájjal, fénybe harapva.
Felhúzott könyökéről előbb kétértelmű mozdulat tündököl:
húzza a levegőt, mint hegymászó a pányvát,
de tolja is maga elől, mint útjából sziszifuszi sziklát.
Aztán az ugrás csúcsán lesúrlódik törzséről trikója
(ez az, ami csak képzeletünkben súrlódott le régen),
s ahogy a hajóorr szertefröccsen
a gyönyör pillanatában feszes lábujjaitól,
s önmaga következő ugrása elől
előreejtett vállal kecsesen félreszökken,
mi hirtelen megtelünk a hegy leheletével,
a mellén szétsajtolt vadvirágporral,
hempergés közben fönt, a hegytetőn
lónyakként szélesült combjára rálövellt
mézcseppek szagával.
S én rádöbbenek, hogy mindez csak bevezető itt:
a szél kifogyhatatlan lóugrása,
a hajóorr örökös kaleidoszkóp-szilánk rebbenése.
Ezüsthabverőkkel oldalában ez a hajó
korlátjai fehér csipkefonadékával,
csókolózókat rejtő kápolnáival a vízszint alatt:
mutatványunkra vár.
Szeretlek, mondom.
De ki szeret, kit? – fúj bele a szél is trombitámba.
Én, őt.
Én, én, de melyik én? És melyik őt?
A víz tükre alatt Strángoséknak frissítőt szolgálnak fel a nénik.
Egyik bácsi lábmosáshoz készülődik. Másik bácsi
(vasárnap van, szúnyoghálón túl a kertben
hullott barack gurul füvön)
kigombolt nadrággal díványra dőlve ilyenkor,
díszpárnaselyem alá kezét meleg homályba bedugja
s a hófehér, kékszemű cicákra ejti szürkülő fejét.

Szünet van.
A víz megtelik éggel.
A hajó német szóval, sörrel és szeméttel.
A szél elült.
Szoknyádon a csapkodó csíkok összeszövődtek.