Az Idő balladája

Feslett kelméid közé már nem kívánkozom.
Mint a leértékelt áru, hidegen hagy.
Ez voltál? Miért? Minek? Mi közöm volt ahhoz, aki
karom vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal,
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak tetejéből egy cserép kipendül,
a padlásablak tégla-elválasztója pezsegni kezd,
s ott vagy Vak Lány, Idő, a mennyezet alatt laksz,
vacsorát főzöl nagyapónak – s ugyan mi köze ahhoz,
hogy karomat vaskarikákhoz kötötte szolid szorgalommal
s gondos szakértelemmel hátamra térdelt egykor, amíg
társa éppily egyszerű mozdulattal vasbavert.

Düledező házak megrohadt zsindelye szabadul akasztószegétől,
hétrét görnyed forgószélben, de aranya egyszerre kiolvad,
hullik alá, mint fénycsóvás tallér
az ő temetőjén, az én temetőmre,
ahol Vak Lány, Idő, teszed a dolgod, söpröd a kertet,
s madárka-válladhoz ütődve, sorba,
utolsó fényünk is kialszik.