1.

Télből a lobogó hasáb
s a nyári vízringás te vagy.
Megérkeztem színed elé
s lekéstem a halálomat.
Van, van egy Hetedik Földrész,
veled én odaindulok.
Bent és kint vízringás: fogom
a kezed s kezemet fogod.
(Gí könyvébe, 1971)

2.

Elmondanám, mire emlékszem feleségemből.
Hallgatag borosüveg nélkül – magamnak.
Nem kérdi senki. Nem mondom senkinek.
Az Átlósutcait s Cs. T-t már régóta
nem faggatom. Csupán két gyanúsan közhelyes
metafora jár a fejemben: a pompei őré,
s elveszve is a naplóját író sarkkutatóé.

Örülhetek, hogy ennyire nem ismer(te)tek:
nem fakaszthat hahotára ez a párhuzam.
Sosem létezett bennem semmi katonaerény,
hegymászó hajlam, sarkkutatói hevület.
Sántaságomból hiányzott Héphaisztosz, az isten,
Byron férfi-szépsége, s még a sántaság is!
Homlokomból nem nőtt ki cédrus – se szem, se szarv.
Az orr nem Casanováé; a finnyás nyelv se rőf.

Idő, Vak Lány, adta és visszavette a nőket.
(Így is világmindenség volt valahány.)
P. M. értem hagyta el herkulestagú husosát –
ám kezemről lecsapta a Kis Hölgyet egy kamasz.
Hogy mire emlékszem feleségemből mégis?…
Versnek manapság obszcén ez az emlék.
Úgy hasonlított egymáshoz a többi, hogy tudtam:
tizennégy éves őrangyalát Isten küldte el.

De harminchat éves, férj és apa voltam.
A tizennégy előtt hogy lett volna ez kimondható?
Hiába, ötvenhatban se lett puskaporos
a tenyerem; mihaszna, gyenge kéz, ócska test,
jobb, ha kussol. Ha azt mondja: Költészete vagyok!
Ha Angyalt emleget, s kimondja, amit gondol,
zárt osztályra vagy újra Vácig ragadja vissza szíj,
bilincs. Régi nóta: telhetetlen fogdmeg a lakáj.

Most ötvenhét éves vagyok. Cellaszakértő. S tudom:
nácibb a kápó, s álcáiban lelke helyett nem egy
ávós-halhatatlanságát menti át új éjszaka-
korszakokba. Míg Gí kocsija Tirol szikrázó
fenyvesein átsuhan. Kiszállt belőlem – s csakugyan:
mint testből a lélek! Hát nincs az a versperzekutor,
ki elnémíthatná tetőtől talpig nyílt sebemet:
nekem a Túlnan kínálkozott benne feleségül.

Nem tudom, mivégre, kezemet kezébe adták.
S amíg ő úgy vélte: én vezetem,
porrá vált sár, nélküle holt, megnevezem a tényt:
rajtam az ő szárnya suhogott.
Huszonegy éve szeretem – ez magánügy.
De hogy hol repültünk, a közeg, már nem az.
(Mint Danténál a Pokol.) A padló alatt-ban.
Koporsók szintjénél valamivel följebb.
S lejjebb a hizlalt útonállón a csizmatalpnál.

3.

Ez a szárny nem Fra Angelico ecsetjétől ragyog.
Nem a leonardói repülő. Se toll, se ég.
Anyaga: kettőnk története. S a leírása?
A puhatestűek padlórés-özönlésén
átvágni készült – és vele sikerült!

Mikor az embert fölfalják a tetvek,
szét csak a front-sárban hullik csontjaira.
Máskor óriás tetűvé duzzad s teletojja
petéivel a Szerelem, Szabadság fanszőrzetét.

De ő csillagokká bűvölte belém tokosult
tetveim, és szárnyhegye vitte első áldozásra.
S hogy ez a szárny még mire készült? Ezen a
magányos márciusi éjen azért ehhez-ahhoz
elküldeném a régi verklidallam bújt igéjét.
Például azt, hogy „megérkezve színe elé”
– bizonyisten! – „lekéstem a halálomat!”
És azt is, hogy „van, van egy Hetedik Földrész,
ahol bent és kint vízringás.” Kívüle mostan
milyen kézzelfogható az asszony-alakját
fölvett föld és levegő hiánya! Testnyomod, élet!

4.

Ki vonaglik meg a ráismeréstől?
Hogy a tetszhalott Tremendum lábán agyag repedez.
Vízszintes, mint a tenger. Riasztó, mint a sivatag.
Vízszintes fül bozótos járatait
formázza kopáran. De süppedő
homok-sejtjeiben rejt egy kagylót.
Ő kell, hogy napról napra kikeljen belőle.
Hajnal-köpenyegét vállamra teríti,
s az elveszett országba velem visszatér.

5.

Mondják, a milliárdos az angol várkastélyt
kőről kőre fölrakja ismét a Vadnyugaton.
Tornyában angol kísértet bolyong, s az erdő
VIII. Henrik levágott fejű asszonyai
szavát suttogja, ha jön az orkán – :
ez a Pénz! Az aranytéglákból rakott hegység.

Hogy még jobban ne menjen tönkre az Állam
a börtönében nekem osztott káposztától,
s mert méregdrága gumiszobán a sokkolás ám!
S az öngyilkosok alagsoraiban se érje csőd
szükséglet-végeztető gépem
közpénzt faló villanyszámláitól – :
ez a Szárny! Segít a köznek. S még váltót se írat.

6.

Legvégül mire emlékezem feleségemből?
A szárnysuhogás hiányát hallgatom. Magamnak
hallgatag mondom: minden Ő, amire emlékezem.
A vers hátsólépcsőjén lehúzódom
a szenespince-tompa csillogásba,
hol patkányvisításban az árnyék
szülése folyik; első tipegése; iskolája;
alaki kiképzése – kivégeztetéseim sora.

Nem hiszek a túlélésben, s hogy fönt valaki
nálam jobbá teheti, ami él.
Húsvét utáni keddig nem csipogtatom
félbemaradt madaraimat.
Akkor már Gí kocsija visszafelé suhan!
Tirol fenyvesei alatt – kimenőjéből –
Velencét csókolt szemmel érkezik. Csak fejemen
lesz még némi hó-mocsok, de átsüti a Nap.
Bár a kocsik fölöttünk átrobognak,
páncélosan rajtunk keresztüliramodnak –
ott nyílegyenes a szakadék. S a csönd fölső céjét
üvegesen recegteti a rianó halál.
Mi Gelsomina paradicsom-palántáit
(ki emlékszik Gelsomina paradicsom-
palántáira? – nevetek hangtalan magamon)
bedugdossuk a sárba, a tüzelő homokba,
összetört urnák kidőlt hamujába, pólyakorcba.
A palánta kiég, megfagy, fölzabálja a féreg.
Nem baj. Mikor már ékes bokorrá zsendül,
ráültetem meg nem csinált madaraimat,
akiket elgázoltak a sómezőkön.
Nem énekelnek, tudom én azt. Nem röpülnek.
De előreszaladó emlékem feleségemről
előképezi nekem szamizdat jövőmet.
De jó lesz! Szárnya tetőtől talpig beburkol,
én farigcsálok benne a föld alatt,
madarakat farigcsálok belőle,
s ő kisuhogtatja torkukból énekemet.