1

De ha ez már úgyse vers itt! És te, versem,
úgyse kellesz!
Se fönt, se lent, se odakünn, sem hazádban,
Gaál Imréstül kiebrudalt, szülőfészked ugaráról csak a váli
rengetegbe deportáló cimboráid gyűrűjében
futva körbe, mikor a fák újra égnek!
S az uccellói kutyafalka szívbe döfő vonítással
szegi be a sintértelep szét nem oszló hóbakáit,
s kutyanyelvek melegében halottaim fölragyognak,
szemük tükre néz a tűzbe;
van mit látni: a Kosuti leszállott a sírkertekbe,
ég a régi városháza két tornyával,
szemközt meg az Uránia mozi porrá.
Ég a váli erdő mélye!
A vak Múlás betöretlen csődörének ürülékét
anonymus-arctalanul teregetik lábunk
elé szorgos kertész ördögeink.
Hímvesszőnk, mely egykor üde aranyág volt –
s lett belőle patkány füttye.
Rohadt akna, kloáka-út: sósavba lejt meredélye.
Lányöl-völgyünk, csók-ól-kagylónk,
szentségtartó lágy szelencénk –
gyűrűibe beragadtak csorba pengék, késszilánkok.
„Szívem alját dörzsöli épp csikófejed!”
Magdolna szólt – ki nem hallja?
S széthullt a szó gőzölögve, verébcsőrnek kínál magvat,
göröngyöknek férget és zsírt.
S lázpecsétünk annyi szóra!
Emlékeztek a viasz-más tribunarcra?!
Koszorúra?! Szemtüzére?!
Angyalságra esküvésben szegénységünk rózsáira?!
Nézzétek, a kivájt szemből füst kígyózik,
lángnyelv szisszen!
Nézzétek, a makacs állból kimered a
trágyahányó villafoka!
Ó, a pecsét! szívünk pajzsa! Arcképünkkel szétszóratik,
megtrágyázza gyehennánkat.

2

De ha ez már úgyse vers itt,
nem a fönt és nem a lentnek fitymálása miatt nem vers
– magam miatt, ördögeim! –,
és ha ez már olyan pénz itt – Zrínyi Miklós száz aranya!,
pénzbeváltó nem fér hozzá, csak a halál,
ha szablyaél dolmányt hasít, s szívtájon a
fölhabzó vér aranyat mos gyilkosának lába elé:
– a megölt fizet! –
cimboráim, kifehérült sárpofátok gyűrűjében
– vagyis magam – csorba sarlók, tudjátok meg,
olyan lenne Róla a vers, mint patkányevés aranytálon.
Mit beszélek? Patkány tálon?
Rongyosodó patkánytetem szőrei közt szedni meggyet
– ilyen lenne!
Émelyedem szépnek írni. „Cigány nő ez”,
mondta egykor fiam anyja, nagyvágói burzsuj-ormán.
Anyóka a Klapka utcán. Ősz bogárka.
Poros héja kerék-törött,
cipel hátán fél halált és bogárvére szivárogva
ezüstöt hány
– mint halott lány menyasszonyi hab-uszályát –
maga után.
Húsz éve is ilyen volt ő.
Harmincnégy és fél kiló csak. Cigarettás.
Füstkísértet lepleibe burkolózó.
Egyiptomi sírkamra-árny,
sakál- s féregszelidítő.
– Na, menjetek fenébe a versetekkel ékszerészek!
Pórusain kristályultak a fájdalomcsillapítók.
És halottan, a kis nővér iszonyával körécsavart
lepedőből kilátszó bőr:
olcsó, tágult kreppharisnya,
lecsúszva a testről mindjárt.
Hetven évből negyven évig csak öreg volt.
Bajtenyészet. Kéretlen és kívánatlan.
Feslő szép Hús, királynődnek ezzel vége.

3

„De a lélek!”
Csörömpöl a szemgolyótok, szemforgatók!
Mintha csak egy, nem pedig száz, száz és ezer,
80 ezer lakta város, 10 millió lelkes ország,
milliárdot hordozó Föld
apródonként tőrbe csalva, kútba ontva, csőrnek
vetve!…
Fehérbe varrt elesettek hegye sáncol,
és a Pestis száncsengői csengnek-bongnak
át a hulla-torlaszokon.
Jó anyámból nem avatunk Mákkirálynőt, gömbfenekű,
cukorsüveg-mellű csábost,
ki megszoptat ópiummal, hogy álmodozz, emberiség!
Lelke? Visszavonulás volt. Folyamatos csatavesztés.
Hullakazal alján légzés.
Rózsakert is? Valahai rózsakert is. De mikori?
Dér-előtti. Rózsafejet szelő kardok
villámával beborított – gennyesedő rózsaszárak,
megfeketült sziromszervek.
De „a lélek?”…! Nyomorultnak csak hiánya.
Szabadsága.
Hogy csalhatná tömlöcébe?
Cimborák, ti! Hát komolyan azt hiszitek,
legjobb léleknemesítő, ha valakit arcul köptök?!
S böffentve a hóhér, aki negyven évig fakereket
csavart testén, s szőlőhúsát présbe fogta,
várja most, hogy szentet préselt?!
Általános iskolások tankönyvébe illő ábrát?!
Ím, az Embert, nagybetűset.
S a lelassított kivégzőgép fogantyúját vezénylő mancs
nyitott koldustenyerével
esengi a jóvátevő sajátkezű aláírást.

4

Így tehát vers, Róla: soha!
Ó, ha élne! Kútvíz-verset, kenyér-verset,
napfény-verset, Hold énekét,
gesztenyefa-pagodából hívó csengést kéregetnék,
jó költők, ti, cimboráim, ördöngősek,
kitelne az évezredes kincsestárból egy-két verskép,
hófolt-dallam,
illatozó fenyőfaág Madonnámnak lábaihoz.

5

De ha ez az „úgyse” verse, úgyse-kell-vers,
cimboráim, tűzgyűrűtök váli mélyén
torpanjatok meg egy szóra. Mivégre volt oly kicsinyke?
Oly súlytalan, mint a széltől meglebbentett
gyöngyszürke toll?
Fészke nem volt. Szállni nem bírt. Másnak látszott?
– Két malomkő őrlete lett.
Mégis, mégis: madárszülőm szárnya rajtam.
Honnan kél a szegényember? Honnan támad?
Ó, a váli mélyben látom,
lopakodó ördögeim, mögöttetek egész sereg
ereszkedik földi rögre.
Mint korom a gyárudvarra.
Surrognak a madárszárnyak, tűzbe hullnak,
vízbe vesznek.
Egy-egy csizma sarkantyúján szétkenődhet test is, szárny is.
Levegőben gúzsbakötve, lenyakazva,
örömöket amputálva,
az éneklést kiherélve,
két kemence közti távra kifeszített futószalag
várja őket.
Pasaréti villasarkon fölbukkanva csapdos szárnyuk,
váralagút szája ontja –
madárszülők, mint az anyám. Fél szárnyuk ég,
másik csonkolt.
Benéznek a kirakatba: nézésük is szárnytoll-vesztés,
légzésük is pelyhet hullat.
De nézzétek, ördögeim: körös-körül madár az ég!
Végtelen sok szárnyat látok!