Kiterítettem magam elé a papírt,
mint ejtőernyős alá egy darabka
kisimított, puhára boronált földet.
Két öklöm levélnehezék-ólma mögül tekintetem
lefényképezte egy rátévedt muslinca utolsó pillanatát.
Szörnyethalt, mikor észrevette, hogy a
radírforgács alattomos szürke férgei körbekerítették.
Ahogy két szárnya a hátról végképp lecsúszott,
s hegyét a papírba döfve kimerevedett,
arra hasonlított, mikor egy fénykép szuggeráló
szeme elől a növekvő félhomályban félrefordulsz,
s elcsodálkozásoddal egy időben az okot is pontosan
érzékeled: fölsóhajtott a vázából kihajló virág.

(Anna és anyám)

1

(Csatatér temetetlen halottaival papírlapom hirtelen
megtelik.)
Péteri felől, oldalra dőlve égő szekér két kerékélen
robog a havon.
Mindig akad, aminek nekiütődik, házeresz, kúttető,
kapuszárny, gyümölcsfa.
Lángot fogott könyökükkel előrebukva, köröskörül
a törpebarackfák földre tenyérlő keze törik,
águjjak zsírként ropogva-sercegve égnek, s mezőnk
közepéből, honnan gyerekkézzel anyámnak pár
hete a magányos gyertyánt kiloptam,
most az erőtlen s avatatlan baltacsapástól
összemarcangolt csonkon, tört-zúzott tőkén
dörögve a rét fölé feszül a vakító lobbanású benzin
lángtörzse, lángkoronája.

2

Mintha a hadirepülőgyár szélcsatornáját láncos bomba
fölvágta volna,
akár a gyárkémény áll itt, s benne a szélgép
kattogva orkánt szív ki a földből,
csavaros-testű tornádó vijjogó spirálja
lisztté porlasztott kőesőt hullat,
s a vajúdó sebszájadék szörny újszülöttet
lökne ki magából az eltévednivaló korom éjbe.
Nem a tűz, a Háború szelleme lobog
a gyalázattal elmetélt tönkről a Köves útra,
az ezüstzöld lombú békével gömbölyült gyertyán helyett
a lángjegenyévé nyúlt facsonk tűzkígyói!
Ó, az Orgaz gróf-fejű lángfakoronát
a Mély megszakadva tolná ki magából,
s mintha a koromban nyögve, szájat harapva-szívva
feszítenének vasfogót a bábák,
a Föld méhéből kihúzott tűzgömb,
mint a mozgásba rándult víztükör képe
széthullámozva nyúlik, hegyesül tojássá,
emeletes homlokú csecsemő fejévé,
s a felkiáltójel-hosszú arcból a rémszem
sintértelepi hóban holtra s élőre mered.

3

Dermednek hiábavaló segítségkiáltozásuk szurokjában –
megközelíthetetlenül hevernek a hullák.
Kezükre lépünk. Fölhúzott térdükben tankcsapdák
betonkúpjának merevsége, ahogy tapossuk.
Vérrel bélelt kabátgallér roppanó deszkaként recseg
rogyadozó kislányléptek alatt.
Mint hajmeresztő régi tréfában kriptatető alól
kinyúl kampósbotjával az elholt, hogy
sír mellett osonó cimboráját bokában elkaszálja –
elhajított iszákról egyszerre fonódik bokánkra
a vállszíj, együtt ránt le a hóba,
a vonítás merevgörcsében megszirtesedett állú
idegen bakák közé.
A kivágott gyertyán helyén fogókkal nyomorított
csecsemőfej a tűzvészből gőgicsélve nevet,
mikor a vérszakállas katonakéz ráfordult súlya alól
kiszabadítom Annát,
s ökrendezések könnyeitől félig megvakulva,
a menekítő rémület vasmarka taszigál előbbre egyre,
mint korbácsütés a sorfal között.

4

Hinnéd-e, hogy még hajnal előtt
önként csúsztunk-másztunk oda vissza?
Buktunk a holtak közé, fúródtunk tetem mögé a hóba.
Anna szikrás-dacos sörényhajat
gémberedett ujjal gyömöszölt letépett sisak alá.
Lapultunk ott, két tetániába dermedt,
a visszafojtott levegő torkunkban akadt
jégkockájától fulladozva.
Míg horkantak a lovak az úton, brrr, brrr,
berregtek rájuk a hajtók durván,
s a nehéz katonacsizmák dühödt, gyors csikorgása
a szélső tetemek közt – jóságos Isten! – végre elakadt.

5

S hinnéd-e, hogy még hajnal előtt,
mikor a lovasokat és társzekeret
maga előtt új csapat, mint hóeke a torlaszt,
már rég tovagörget,
egy csupa sár-vér-rongy behavazott gyerek
derékszögbe zsugorodott anyókát
vonszol maga után a seregtől nyüzsgő útra.
Sintértelep palánkjából szakadnak ki,
s árkokba félrecsúszva szikrát ontó tankok elől,
Kelet felé igyekeznek,
szemben az áradással.
Az anyókafej s a botjára fonódó két kéz
mocskos gézhegybe burkolt.
A késővirradatban vörös és zöldessárga folt tör át
a pólyák fehéres-szürke rétegein,
vér és seb kenőcs-vakolat nyoma,
ahogy a kutyaólak közt a szétlőtt kötözőhely
véres vattáit és jódos gézszalagjait undorodva
tündérfejére s kezére kötöztem
a holtak fenyegető bámulása alatt.

6

A sorompónál, hol torlódás támadt, önkéntelenül
utat engedtek a hószemöldökű tatárok,
s egyikük, tán a tábori tolmács
– s talán szakasztott mása annak,
aki néhány órája éppen ott a sorompónál,
melléről Anna kabátját letépte –
idegen dallamú, de törött-szép hazai szóval
azt mondta a kisfiúnak:
Nincs messze már ide Vecsés!
Van ott kórház, iskolában.
Vidd a nénit! Csak kibírja.
S mert a két előrenyújtott pólyakéz a szőlőkarón
le, a földig tovább reszket,
s az előredőlt pólyafej is, mintha hajszál tartaná csak,
egyre lenyaklik:
Ki neked ő?, kérdez engem jászolmeleg szánalommal.
És én szeme közé meredve mondom:
Az anyám.

7

Te, anyám, ekkor vehetted észre, hogy fiad
az elesett útkövező befogadott gyermekével
nem fekszik egymásra terült hajjal, a kistestvért
kétfelől vigyázva
(hogy a Virág Benedek utcaiak tisztessége
se találjon kivetnivalót),
mégis álmukban egymáshoz érő arccal, arcbőrük
neked nyíló reggeli rózsáival.

(Egy Atlasz erőlködésével kicserélem
a muslincatetemet hordó papírt, rajta ezzel a jelenéssel.
Az új papír még tisztább, még gyűrtelenebb,
még tapintásra is selymesebb és lágyabb,
még gondosabban kiválasztott puha föld
az ejtőernyős ugrásához.)

(Mint kukoricás)

Hófehér kukoricatábla. A hófehérben meglebbennek
sejtelemzöld levelei,
kivillannak a magukban-nevetés gyöngyfogsorával
a törésre érett csövek,
a jóízű, kipattogtatható csönd az arannyá
sárguló bajusz gyöngéd cirógatása között megkel,
fölgömbölyödik, mint sült-illatát, tojásarany teste
olvatagságát várva a kalács.
Nem hiszem, hogy hallja, amit gondolok,
mégis szeretném meggyőzni, amikor átszántja a semmit,
hogy nincs alkalmasabb hely a visszaérkezéshez
ennél a hallgatag papírlapnál.
Zöld és kék, és fehér ejtőernyője zajtalanul
beleveszhet majd. A csupa szélzörgésben,
örökös forgó-fickándozásban selyemhólyagú
ernyője csak káprázatnak tetszik.
Holdfényben, mikor úgy látni, mintha
puskások lopakodnak a kukoricásban,
s a csősz üres zsákként roggyanó szemhéját
kifehérült közepű szemére borítja,
hogy sötétje teremjen világot, mert csak a fénylés
és a mozgás kápráztatott oda nemlétezőt.
Ernyőd is előbb kisiklik a szemből,
mielőtt igazán lelappad,
és levéltőről levéltőre mély ráncokat vetve
hanyatlik a hátad mögé.
Mint a kötéltáncos alá kifeszített hálón,
fölnyúlnak érted bogjai,
a folyton bólogó magházbóbiták,
levélkarok, levélvállak fonódnak rád alóluk,
és egymást keresztezve hajlanak földig terheddel
a kukoricaszárak.
Mentők fölemelt hordágyadat sem tehették
óvatosabban a véghetetlen
kórházi folyosó fekete-fehér kőlapjára,
mint ahogy e zöld balerinák gyűrűjében
lassan földet érhetsz.

(Esik Világoson)

Esik. A világosi padlásszoba a felhő bálnagyomrában
összeroppanás előtti kajütfallal
– lassan rádöbbenek – a tó alá csúszott.
Az oszlopos víz a deszkarepedésben
cseppkőfürtben függeszkedik.
Mindenfelől a vízzubogás kimerevített állóképei
vesznek körül.
Ólálkodó vízfarkasok az eső egyhangú,
szálas nádasában. Zivatar-toportyánférgek.
Mennydörgéstől rázkódó ülepű viharordas
bámul rám merőn az esőcseppsorozatok
gránátrúdjai mögül.
Meddig nyer még belőlem áramot a lámpa?!
Meddig tartja vissza tekintetem a nyílt törés
ijesztő cápafogsorát a deszkafalban,
a redves szújáratokból széttüremkedő faliszt
fehér bélrózsáit
meddig tartja még össze
ez a Mindenek Ellenére Idehajlás a kisimított papírra,
ökleim ólma között, alul a fejem nagyobb
és rothadóbb göröngyével,
fölül a kőrák málló, mégis áthatolhatatlan
egével lelapítva?!

A papír üres, mint Füst Milán papírja,
aki egy sort sem írhatott anyjáról.
Üres, mint a zárka, ahonnan a kivégzés hajnalán
pribékje vállára hanyatló fejjel kilép a fogoly.
Üres, mint az Idő foszlékony angyala által
letörölt táblák az arcra dőlt sírköveken.
Üres, mint a halott anyáról verskoszorúval telenyomott
könyv a zúzda és a szennymosó gépek sorfala után.

Üresség körül szavak. Szavak, képek és gondolatok.
Ész és szív szánandó bakugrásai.
Költészet. Aranyfényű horpadt pléhe a rozsda
vöröshangyáival bemászva.
A húszéves Gérecz Attila ötliteres paradicsom-
konzerve Recskről.
Színültig tömve Böndő tizedes konyhaszögletének
moslékoshordajából.
Mákos csík és csíkos tokány egymással keveredve
hurkolódott félig kilógva
és fejjel lecsüngve a pléhdobozról,
mint Gogol száradó kísértetei a templomfalon.
A tüskésdrót között, a senkiföldjén
szélnek eresztettek minden idomított ebet
(ó, hány versben hány fénykép róluk!),
de mint a víz tetején, Attila köztük
árnyéktól-árnyékig hatolt.
Persze hogy nem járt (Istenem, hova tűntek
a biblikus napok!),
inkább csúszott-mászott hasmánt,
Recsk-szülte sárkánygyík,
százhetven centi hosszú százlábú térden és könyökön,
és negyvennyolc pár láthatatlan
páncélpikkelyes kurta karikalábbal
nyomult előre a holdsütötte barakkajtón,
a golyószóró célzókeresztjével
négyfelé hasított üregen át
a szögesdrótkerítés anya-medencecsontnyi rése felé.
Foga közt koppant az üres konzervdoboz,
de száz lábán vonagló törzzsel
alvó ávósok álomkáprázatait kikerülve
– nehogy a lapockacsontok kopasz borotvája
kárt tegyen bennük – araszolt tovább
kitóduló lélegzetük ölbeli gida- s báránycsapatja között
a konyha felé.

(Az őr álma)

Az álmok tojásdad léggömbjei a hálótermek ablakain
sértetlenül imbolyogtak.
Papírtrombita tutulásban fölvillanyozva kattogott
a búcsúbeli gyorsfényképész masinája.
Mint csupabegy tehenek, a galambok minduntalan
ide-oda hajladoztak,
s közöttük elsuhant és átbillent a kék-piros hajóhinta.
Búcsú felett a futballpályán két angyal tartott
címerpajzsot.
A gesztenyebarna hajú karikaszájjal énekelte:
Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája.
A dióbarna hangja mély és telt volt:
Fel! Célozz jól! Tüzelj, tüzelj, tüzelj!
Ó, ó (nevetett az álomlátó,
és a sodrony megpendült alvó teste alatt),
szövi már édesanyám az angyali szájból kibukó
sok zenehangot búzavirágba, falvédővé.
Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem
– nefelejcset foszlató
régi, varrt betűk, milyen töredezett-kikoptatott
az agyonmosott cérna szála.

Mama! Hogy görnyed a teknőbe hétrét!
A disznóól széldeszka kerítésén át
a hízók kitátott, hájjal bélelt metszőfogai közé!
A kerekes kútba
a sikoly nagy ezüst uszályával közülünk,
azt mondja, mindjárt beugrik.

Amikor a föld végében a kapára ráhajoltál, a Nap felől
gesztenyebarna volt a kontyod,
észak felől mélyebb, dióbarna – hogyan,
hogy mikor a petróleumlámpa előtt
a fiadnak címzett levélből kiemeled fejed,
kontyod olyan, mint a korommal megesett hó,
mint az összevissza firkált papír, mint egy kusza,
szürke drótakadály,
szálai közt a Téllel.

Nem hallom, mit mondasz, de szád mozgásából
kiérzem, azt mondod:
Légy kisfiam jó. Eszedbe jusson, mit tanítottunk!
Állod-e becsülettel a helyed?!
(Ejnye, ejnye, csóvál fejet az alvó; tettet
felnőtt neheztelést,
de szeme sarkából keresi a vastag berlinerkendőt,
hogy a kérdőn megemelt
madárvállakra terítse, mert látja,
a fény körén túl állhatatosan havaz.)
Úgy, úgy, bólogatsz. Fejed fölött
a lesöpört padlásról hull alá a hó,
és látom, ahogy a berlinerkendő alatt
szárnyad megered, szép, széles tollai
lapjukkal kifeszülnek, és egyszer csak ott állsz
a futballpályán a csúcson,
a címerpajzs két oldalába kapaszkodva.
A gesztenyehajú angyal (és a kontyodon
nincs egy szem hó sem!) azt mondja:
Uraidnak köszönj előre! Tedd becsülettel,
amivel megbíztak!
S a dióbarna eltökélten fújja dolgom:
A rabot ne csak őrizd, hanem gyűlöld!
És messzire néz, mint az őrparancsnok.
mint gyerekkori ágyam fölött az esti imádság,
a sztálini idézet!
(S kezét szétvetve elragadtatással fordul
álmában az alvó.
Anyja szájában megédesedett a mondat.)

Ekkor a magasból a szem földre téved.
A búcsú mögött, a ház mögött,
a kémény árnyékával átszelt híd mögött,
a szomorúfüzek kifésült hosszú szálhaja mögött,
a kihunyt asztali lámpás kerek, fekete hátterében
a berlinerkendő csügg a válltalan semmi vállán.
Ó! Mama! Hát ez vagy? Ez a kis domb most?!
De ettől kezdve nem hópelyhek szállingóznak.
Minden csupa krumplivirág.
Könnye sötét sómedreit átderengi,
borosta közé lopakszik a fehér szirom.

A konyha moslékoshordajától araszol vissza
a sárkánygyíkifjú.
Foga közt lottyan a csurig-töltött konzervdoboz,
vonszolódó alja kavicson csörren,
ragacsos pléhnek magház ütődik, szétreped,
magvai beletapadva kitüskézik a horpadt fémet.
Háttal álló őr mögött, a szögesdrót alól nyomul
mázsányi pléhdobozával az idomított eb zónájába,
méz, kondenzált tej, pörköltszaft és káposztalé
– kátránysűrű loccsanású szagfelhőben csúszik-mászik.
Hol az eb? Az egész falka ki után liheg?
Fehér foltos, tükörfényes nőstény agár
– őrangyala? – csalja messze, titokzatos vadászatra?
Süt a hold, csillog a tartály
moslékkal telt tonna súlya.
A szögesdrótfal anyamedencecsont-résében villog.
Nem a méhig vissza, csak a fabarakkig.
Mégis, mintha a vajúdó tüskésdrótfal
új magzatot lökne ki magából.
E csontig cafatos könyökűt,
a vér-sár-iszaptól vedlő térdűt,
a moslékpofájút. Uborkasaláta tejzöld csillagaival
verejtékező halántékán fölékszerezte.
A tojássárga aranyrögeitől kutyatej-üdén
sárgállik üstöke.
Verocchio bronzánál tisztább arányú lelke:
újszülött.

(Fogolytársam álma)

Halottmosók mozdulataival tisztába tették.
Medvekörvonalúak álomba ringatták.
Disznóárnyékok a pléhtartályt szívlapát-nyelvükkel
kívül-belül kifényesítették.
Végül rossz sarkantyúként rekedten megzendült
Attila priccse alatt.

Ő ólmosodó, engedetlen lábakkal a dobogó
legfelső lapjára fölkapaszkodott.
Tudta, két hófehér mókus tűkarma
habos-pirosra csíkozza combját,
s apró tűfoguk újra és újra csipetnyit kiharap
a térdkalácsból.
De a mókusokat eltakarta bojtos farkuk.
Selyemszőrű puha farkat a bajnok dicsősége.
A hurrá nyújtott nyakú madár-áramlása feje körül.
A hímes ruhájú lány,
ki fölnyújtott ajkának bársonypárnáján
a Stadion óriás Kohinoor-csókját szikráztatja szeme közé.
S a galambősz lord (bárd? Cook kapitány?
Saljapin a Godunovban? Torquemada hermelinben?),
ki széles szalagon lecsüngő aranyérmet ejt mellére,
benne dátum koszorúban,
s a tükörfényes felületben százezernyi királyportré:
a Stadion önarcképe.
Kétoldalt a másod- s harmadbajnok
ezüst- és bronzvigyorral vicsorít rá.

Akkor két ezüstgyűrűs fekete botra dőlve,
míg fekete-kesztyűs kézfején a fekete fátyol,
mint kövön szétszabódott, rongyolódó vízesés,
lezuhog a cipőorrig,
fekete fátyolcsokros kalapban
és fekete mandzsettagomb-villogásban
fölnéz fiára az anyja.
Anya!, mondja dobogója tetejéről a gyermek,
s józan ésszel föl nem éri,
hogyan érhetett el idáig. A térded!, szól az anyja,
indulatot kurta szóba fojtva.
Nagyon jópofák, Anya! Egész napjuk csupa játék.
Ezt mondja a mókusokról,
s a két bot koppan. S a kesztyű a fogantyúkon
megcsikordul.
Nélkülük nincs dobogó sem, súgja lassan, fejlehajtva,
s a Stadion már rég üres tér.
Mint kiszáradt ciszternában a két utolsó
vízcsepp gömbje,
reszket a dobogón ő, s anyja, két botra dőlve.
Nagyon messze a kijáratnál, honnan föltartatlan
köd hömpölyög be a gyepre,
trombitaszóló ökörnyála meg-megcsillan,
mint nagy magasból repülőszárny.
Indázódik, lopakodik – egyszerre csak
petúniatölcsére fut Anya köré.
Mikor épp a botját nyújtja, s ő bajnok-kezén
s a boton járva
– Hiszen ez nagyszerű! ez a bot jár! Anya! –,
lebotorkál a dobogóról.

S csak akkor látja, hogy otthon ünneplőn leng
a perzsaszőnyeg,
s a leterített mellvéd fölött Anya repül.
Lent a mélyben fölzászlózott
hajók úsznak, s hófehér nagy kalapjáról
eloldódik fehér fátyla,
és súlytalan csípőjét riszálva
hempereg a szélben hosszan
a bámészkodók feje fölött.
Anya!, mondja újra, s fejét a magas nyakú
blúzzal fedett vállgödörbe ejtve érzi,
mint flamingók és kócsagok, e régi képek,
mint meggyűrűzött madárlábak
fölrepülnek, elsuhognak a petúniák lugasában.
Őbelőlük, a kiürülő madárházból.

1

Papírüresség körül szavak, szavak.
Költészet szemétdombja.
Gyanús csavargók, egymás titkára ragasztott mancsú
fogdmegek Cséri-telepe.
Leplezetlen kételkedés kérdezősködései
összetépdesett és összecsirizelt jegyzőkönyvoldalakon.
Gyanú: hitt Ő bennem? valaha is hitt Ő bennem?
– és vád: sohasem hallottam énekelni.
Talán jobb lett volna festő lenni?
Gaál-Rátkay-Kondor együtt? Csontváry és Gulácsy – én?
Uccello csaholó vadászebe nyomán járni erdőt,
s Piero della Francesca Sábájánál
kevesebbel nem érni be az ágyon.

2

A Wimmer fordrász síkmodorú segédje
a zöld villamos peronján csak ámuldozott:
Bámulatos, Aranka nagysád, bámulatos!
Hogy „egy vonallal”!… És tetszik látni?
Ahogy a levegőbe… Micsoda villámrajz ez!
Ugye, uram, ön is csak bámult? Ön is látja az orrot,
mint mi, egyetlen vonallal kanyarítva a semmiből itt!
Hogyne, mondta a toprongyos úr, és cserepes
sziksó-arcból ide-oda imbolygott a tekintete,
mint ő maga, robogó, vad szardíniás dobozunkban.
Hogyne ismerném föl Jumbót azonnal!
Fiacskám, ormánya kész remekmű! Még rojtos fülét is
lássuk! Hadd lám! Akkora, mint az ágyterítő, nicsak!
Már megbocsásson, de ki az a Jumbó?,
tát szájat viplafogakkal a segéd,
s csapja is elszántan össze, nehogy a légy,
ha beledongott, még kirepüljön.
A Jumbó? Hohó, zötyög a rongyos kedélyesen,
hát elefánt a Busch-cirkuszban.
Csak nem azt akarja mondani, hogy nem látta még
tisztelt felesége- s kisfiával?
Mindazonáltal szakasztott ilyen az elefántormány,
tanusíthatom!
És semmi kétség, az én kislányom nem tudná így
kimutatni, se itt, se otthon, irkájában.
Balkezes és kissé félszeg.
Mert vakmerés is kelletik így,
peronon és levegőben, nemde hölgyem?
Elefántorr!… Cirkusz!… Jumbó!…
Uraságod OTI-ban járt? Szemorvosnál?
Netán: betegsége farkasvakság? Hisz szürkület van,
kitörhetett!
Mi másra gondolhatnánk, e tisztelt hölgy a kisfiával,
s én, kit szakmám szerencséltet barátjuknak?!
Mi itt, kérem, a drága Dédi kézvonását vitatgattuk.
A Művészetet, hogy meg ne sértsem,
s ez a gyermek, ahogy látja
(nem iskolás ő még kérem), a lényeget előbb szóval,
majd levegő-rajzán tárta megteremtve szemünk elé.
A hihetetlent: elhitető „egy vonallal”.
A titkot, uram, bámulatos rajztudással.
Hát nem férj-feleség? Ó, pedig mily összeillők!,
buktatott bánatba micisapkát fejestől az utitársunk,
és a párbeszéd szép csöngetéssel megszakadt itt.
Leszálltunk a megállóban,
és sietősen, mert sötétült, megindultunk hazafelé.

3

Útközben elefántháton ültem. A cirkuszi zenekar
fölállva tormbitázott,
s páholyában dédnagymama elmerült a rajzolásban.
Wimmer úr segédje hosszú,
színarany bottal mutatott rám, és fényes-zománcú
tölcsérbe kiáltozta előkelőn:
A talentom! A talentomja!
Az első sor tele volt toprongyos utitárssal,
és rengeteg balkezes kislány ült még,
kik leesett állal lesték,
hogy dédmamára pislogatva orrokat rajzolok
– és mindet egy vonallal – a cirkusz ponyvasátorára,
hófehér elefánthátra magam köré,
s egy balkezes kislány irkájába is rajzoltam lágyan
szeplős végű, tömzsi orrot.
Egy pillanatra orraim közül kitekintve
egyszer anyámra lestem.
Nem hallotta a zenekar trombitáit.
S a párbeszédet a villamoson? Szavaimat
a dédi-rajzról? Hiszen neki mondtam!
Hitt Ő bennem? Valaha is hitt Ő bennem?
Sohasem tudott énekelni.
De legalább nevetett volna rajtunk!
A hízelkedő borbélysegéd műértésén!
A zöld villamos peronjára
vasárnapi elefántját fölléptető rongyos bácsin!
És főként rajtam! Arany zabla- s kantárhiúságon!
Peckes billegésen a két zenére!
Hát nem mindegy, hogy elefántorr vagy dédi orra?!
Kinek-kinek mi testesül:
az az övé. Azt dicséri, amit meglát.
S ki láttatom azt, anyám,
nem vagyok-e elefánton megérkező rajzolód is?
Ki zsámolyt rak a lábad alá,
és mindennap kétszer lesz ebéded,
hogy föl ne kapjon a szél, Madárkám,
az utcavégi két platánfa zegzugos
és sóhajjal telt Chambord kastély tetejére.

(Adatok)

Vörös gyűrű, vörös gyűrű, Kossuth, később Lenin falva.
Élt egy nő ott, Kraitz Aranka, 70 évet.
Rokkant apja szívasztmája
(mocsár, mocsár, Brianszk fái)
Klapka utcát, Csorba utcát lázba rázza, szétzihálja.
Faltól falig űzött cinke volt az anyja.
Nagyanyámat apácái úgy nevelték,
összekötött ujjai közt papírcsíkot gyújtogatva.
Nyolc babát szült, két halottat.
Karcsi meghalt torokgyíkban.
Kis drogista-fia, Sándor s menyasszonya tüdővészben.
Iboly púpos. Csu meg sánta. Tuli bátyó,
ház szarkája, morfinista. Gyula s anyám tüdőbajos.
Harisnyagyár gépei közt élt Ibolya 40 évig. Órásinas,
susztersegéd, Csuból végül reszketegen lett egy portás.
Tuli a vad géplakatos.
Gyula zsákolt, csavargott a Dunántúlon,
őrizgette Szivonicsék teheneit.
Noufer pap dombja alatt féltenyérnyi bérelt telken
árvácskával, violával, krizantémmal kertészkedett.
Mauthnerék üzletében kiszolgáló volt az anyám.
Később hosszan, nagyon hosszan kiszolgált
a Vörösváry s Társa cégnél.
57-ben a Közértből megrokkanva menesztették.
700 forint nyugdíjával háttal ült a
gesztenyefa-pagodáknak.

Két műtét közt Tuli nősült. Menyasszony a főnővér lett.
Tőle várta mindennapi morfiumját.
Cipőgyári Szvincsák Ilon felesége lett Gyulának.
Gyermekágyi lázban halt meg a harmadik szülés után.
Halott magzat vonta földbe.
Hitelt ígért Schröder úr a koporsóra. Ravatalát
üveg zárta légmentesen.
Tűszúrásos ujjaival ha kopogtat koporsóján,
meg se halljuk,
olyan vaskos, titokzatos kristálygömbben lebegett el
szemünk elől.
Gyula nem volt harmincéves. Két gyermekét
Iboly s anyám kézen fogva kihozta a temetőből.

Anyácskámat lánykorában idegenek környékezték.
Bécsből jöttek: mosónő a rossz fiával.
Előbb lagzi várt anyámra. Buzgón cipelt anyós ágyat.
Lámpást gyújtott, mézszó pergett. Utóbb
számba tömte vad dühvel a pelenkámat.
Sírt a karján fűzfakosár, futott anyám.
Előttünk és hátunk mögött felpörögtek
portölcséres búgócsigák, szél viharzott.
Egy féllábú trafikosné – járt a híre –
tartotta ki apám később.
Hideg, barna úriasszony, féltestvérem, Jolán anyja.

Házasságot nem számítva, sem a kórház kis-halálát,
sem a tolvaj Tuli útját,
sem Gyulának jutadombi cigánygödrét,
élt a család ’18 és ’60 között, csigalassan csúszva lejjebb.
Két öreg ágy öt alvója. Nyugszékében átkuporgott
üveg-telek hava Anyán.
80 éves szekrény és ágy. 70 éves mozsár rézből.
40 éves ágyterítő, 20 éves a télikabát.
Warholcz szatócs tintával rótt számoszlopa,
hitellajstrom. S jelenetek, jelenetek.
Szentostyányi hiperbolos tablettái nagymamának,
s nem hall, nem lát: szem krumplival
működtetett fejhallgatós rádió a nagyapámon.
…S várva anyámra, szennyesládánk öreg ruháin
mindig elalszom.

Anyám-Aranka kenyéradóit híven szolgálta.
Osztályösztönből sem lopott.
Illyés époszát e tárgyban alighanem nem olvasta.
Üldöztetésben őrizte, amit rábíztak.
A Vörösváry s Társa cégnek 48-ban volt mivel hát
hiánytalan útra kelni.
Belgiumból, Luxemburgból hébe-hóba
karácsonykor csomag landolt. Hála. Hála!
Málló nagyestélyi, tollboával (elázottan).
Könyékig ér a bőrkesztyű, csipkebetét (alig rongyos).
Le-föl járó pávaszemmel kipettyezett slafrok foszlik
(fölmosónak).
És füstszínű a festett-hajszín nylonzokni,
nylonnadrág futó szemmel, sok-sok lukkal, bélésképpen.
Gyapjú ujjas? bélelt csizma? szövetkabát?
kevés kis pénz? Soha! Soha!

Kraitz Aranka ’48-ban lett közértes. Csupa ész volt,
fürge szem és szorgos ujjak.
„Érte éltek” – legalábbis most, utólag. Most utólag
tudni vélik: kiszemelték réges-régen.
’49 tavaszában kidobták az üzletekből.
Krumplit mért a csarnok mélyén. Zsákolt és mért.
S miért? Miért?! Anyja maradt bebörtönzött
gyermekének.
Tél jött. Baj lett.
Eljött érte ifjú énje, kitől fia
négyévesen holtra rémült.
Pofacsontra feszült bőrű, holdudvaros szemű nővér,
a lecsüngő tekintetű Tüdőbaj jött.
Eddig csak a jelre várt ott Törökbálint
kórházának matracain.
Orvosságszag lengte be a Klapka utcát,
leánykori köntösének bársonyát is,
azalatt, míg csont és bőr lett.
S hogy kövéren, göndörödve érkezett az Igazgató,
s jeges zsákkal birkózását szakértőként egyre nézte,
hát nem jutott eszébe ott Arankának száz erénye,
csak egyetlen egy hibája: az én anyám.
Igazgató s igazgatók kövéredtek, göndörödtek,
s lóvérvörös hazámból, hopp! – kifeledték.

Hogy lehet ez? Hova mehettek nélküle?
3 évig nem tudta Ő, fia hol van.
Aztán utazott a beszélőkre.
Vásárcsarnok – tüdőkórház.
Vásárcsarnok – börtön Vácott. Hét és fél év.
S mit meg nem ért! Fia szabad.
Szabad? Meddig?
Gyula telkén bújdokoltam, disznóólak üregébe
húzódva a téli csillag kése elől.
Hihetetlen, de megélte: újabb hét év, s kiderült már:
vak igazság baklövése voltál börtön! Ültem, és hiába ültem.
Kraitz Aranka hol feküdtél?
János-kórház jégmezőjén?
A Szabadság-hegyen vártál?
Mátraházán?
Fűzérradvány fái mögött?
Egyre hosszabb börtönei következtek: tüdőkórház,
tüdőkórház.
’73 szeptemberén, hallgatagon, szelíd szívvel
szavatolva csak megőrült.

S jött december ’75-ben. Ágya előtt ügyeletes
orvos állott.
Halálán volt.
Éheztették, szólt az orvos, böjtre fogták.
(Bizony, Hazám, igaza volt, éheztetted, böjtöltetted.)
Gyűlölte az orvosokat, kórházakat, hideg tűik,
hullaevő sirályukat – szóltam én is.
Lángba borult arccal álltunk.
Mentő vágott Szabadság-hegy dűlőjének.
Hat nap múlva anyám meghalt.

Vörös-gyűrű-Erzsébetre hamvvedrében megérkezett.
Temetőben elvadult tér törmelékkel teleszórva.
Bedugtuk az ormótlanul meredt beton
egyik nyitott almáriumfiókjába.
Szónok nem volt. Heves, vörös drapériát
képzeletem nem terített urna elé.
Hullafeszes fajankók sem roskadoztak érdemérmek,
zászlórendek nagytokájú párnáival.
Pedig dülöngélő részeg kántor énekében
gyermekedet búcsúztattad
munkásosztály, vörös gyűrű, Pesterzsébet.

1

De ha ez már úgyse vers itt! És te, versem,
úgyse kellesz!
Se fönt, se lent, se odakünn, sem hazádban,
Gaál Imréstül kiebrudalt, szülőfészked ugaráról csak a váli
rengetegbe deportáló cimboráid gyűrűjében
futva körbe, mikor a fák újra égnek!
S az uccellói kutyafalka szívbe döfő vonítással
szegi be a sintértelep szét nem oszló hóbakáit,
s kutyanyelvek melegében halottaim fölragyognak,
szemük tükre néz a tűzbe;
van mit látni: a Kosuti leszállott a sírkertekbe,
ég a régi városháza két tornyával,
szemközt meg az Uránia mozi porrá.
Ég a váli erdő mélye!
A vak Múlás betöretlen csődörének ürülékét
anonymus-arctalanul teregetik lábunk
elé szorgos kertész ördögeink.
Hímvesszőnk, mely egykor üde aranyág volt –
s lett belőle patkány füttye.
Rohadt akna, kloáka-út: sósavba lejt meredélye.
Lányöl-völgyünk, csók-ól-kagylónk,
szentségtartó lágy szelencénk –
gyűrűibe beragadtak csorba pengék, késszilánkok.
„Szívem alját dörzsöli épp csikófejed!”
Magdolna szólt – ki nem hallja?
S széthullt a szó gőzölögve, verébcsőrnek kínál magvat,
göröngyöknek férget és zsírt.
S lázpecsétünk annyi szóra!
Emlékeztek a viasz-más tribunarcra?!
Koszorúra?! Szemtüzére?!
Angyalságra esküvésben szegénységünk rózsáira?!
Nézzétek, a kivájt szemből füst kígyózik,
lángnyelv szisszen!
Nézzétek, a makacs állból kimered a
trágyahányó villafoka!
Ó, a pecsét! szívünk pajzsa! Arcképünkkel szétszóratik,
megtrágyázza gyehennánkat.

2

De ha ez már úgyse vers itt,
nem a fönt és nem a lentnek fitymálása miatt nem vers
– magam miatt, ördögeim! –,
és ha ez már olyan pénz itt – Zrínyi Miklós száz aranya!,
pénzbeváltó nem fér hozzá, csak a halál,
ha szablyaél dolmányt hasít, s szívtájon a
fölhabzó vér aranyat mos gyilkosának lába elé:
– a megölt fizet! –
cimboráim, kifehérült sárpofátok gyűrűjében
– vagyis magam – csorba sarlók, tudjátok meg,
olyan lenne Róla a vers, mint patkányevés aranytálon.
Mit beszélek? Patkány tálon?
Rongyosodó patkánytetem szőrei közt szedni meggyet
– ilyen lenne!
Émelyedem szépnek írni. „Cigány nő ez”,
mondta egykor fiam anyja, nagyvágói burzsuj-ormán.
Anyóka a Klapka utcán. Ősz bogárka.
Poros héja kerék-törött,
cipel hátán fél halált és bogárvére szivárogva
ezüstöt hány
– mint halott lány menyasszonyi hab-uszályát –
maga után.
Húsz éve is ilyen volt ő.
Harmincnégy és fél kiló csak. Cigarettás.
Füstkísértet lepleibe burkolózó.
Egyiptomi sírkamra-árny,
sakál- s féregszelidítő.
– Na, menjetek fenébe a versetekkel ékszerészek!
Pórusain kristályultak a fájdalomcsillapítók.
És halottan, a kis nővér iszonyával körécsavart
lepedőből kilátszó bőr:
olcsó, tágult kreppharisnya,
lecsúszva a testről mindjárt.
Hetven évből negyven évig csak öreg volt.
Bajtenyészet. Kéretlen és kívánatlan.
Feslő szép Hús, királynődnek ezzel vége.

3

„De a lélek!”
Csörömpöl a szemgolyótok, szemforgatók!
Mintha csak egy, nem pedig száz, száz és ezer,
80 ezer lakta város, 10 millió lelkes ország,
milliárdot hordozó Föld
apródonként tőrbe csalva, kútba ontva, csőrnek
vetve!…
Fehérbe varrt elesettek hegye sáncol,
és a Pestis száncsengői csengnek-bongnak
át a hulla-torlaszokon.
Jó anyámból nem avatunk Mákkirálynőt, gömbfenekű,
cukorsüveg-mellű csábost,
ki megszoptat ópiummal, hogy álmodozz, emberiség!
Lelke? Visszavonulás volt. Folyamatos csatavesztés.
Hullakazal alján légzés.
Rózsakert is? Valahai rózsakert is. De mikori?
Dér-előtti. Rózsafejet szelő kardok
villámával beborított – gennyesedő rózsaszárak,
megfeketült sziromszervek.
De „a lélek?”…! Nyomorultnak csak hiánya.
Szabadsága.
Hogy csalhatná tömlöcébe?
Cimborák, ti! Hát komolyan azt hiszitek,
legjobb léleknemesítő, ha valakit arcul köptök?!
S böffentve a hóhér, aki negyven évig fakereket
csavart testén, s szőlőhúsát présbe fogta,
várja most, hogy szentet préselt?!
Általános iskolások tankönyvébe illő ábrát?!
Ím, az Embert, nagybetűset.
S a lelassított kivégzőgép fogantyúját vezénylő mancs
nyitott koldustenyerével
esengi a jóvátevő sajátkezű aláírást.

4

Így tehát vers, Róla: soha!
Ó, ha élne! Kútvíz-verset, kenyér-verset,
napfény-verset, Hold énekét,
gesztenyefa-pagodából hívó csengést kéregetnék,
jó költők, ti, cimboráim, ördöngősek,
kitelne az évezredes kincsestárból egy-két verskép,
hófolt-dallam,
illatozó fenyőfaág Madonnámnak lábaihoz.

5

De ha ez az „úgyse” verse, úgyse-kell-vers,
cimboráim, tűzgyűrűtök váli mélyén
torpanjatok meg egy szóra. Mivégre volt oly kicsinyke?
Oly súlytalan, mint a széltől meglebbentett
gyöngyszürke toll?
Fészke nem volt. Szállni nem bírt. Másnak látszott?
– Két malomkő őrlete lett.
Mégis, mégis: madárszülőm szárnya rajtam.
Honnan kél a szegényember? Honnan támad?
Ó, a váli mélyben látom,
lopakodó ördögeim, mögöttetek egész sereg
ereszkedik földi rögre.
Mint korom a gyárudvarra.
Surrognak a madárszárnyak, tűzbe hullnak,
vízbe vesznek.
Egy-egy csizma sarkantyúján szétkenődhet test is, szárny is.
Levegőben gúzsbakötve, lenyakazva,
örömöket amputálva,
az éneklést kiherélve,
két kemence közti távra kifeszített futószalag
várja őket.
Pasaréti villasarkon fölbukkanva csapdos szárnyuk,
váralagút szája ontja –
madárszülők, mint az anyám. Fél szárnyuk ég,
másik csonkolt.
Benéznek a kirakatba: nézésük is szárnytoll-vesztés,
légzésük is pelyhet hullat.
De nézzétek, ördögeim: körös-körül madár az ég!
Végtelen sok szárnyat látok!

1

Az ész vezet engem? S Ariadnéd, értelem,
hol húzódik a zeg-zug folyosó hajlatába?
Láthatatlan, mint nappal a Hold. Ám, amint elhagy,
s szemerkélve,
majd sűrű cseppben, majd vérömlésként zuhog rám
a szuroksötét,
s benső világom hajladozó gyertyalángja társtalan
és tébolyodott
gyerekszemként átmered a kezem rácsán:
látható szép holdvilág lesz,
alászáll a sötétségbe, hágcsót hajít,
olykor egész miseruha-fénypalástot,
kicsiny lángom erre omlik, s mint a cérna
– millióból egy – öltése, beszövődik
tán az alfa hurokjába, talán feljebb, az ómega talpa alá.

2

Sírásommal, mint reflektorok körbe a repülőteret,
kivilágítottam a hófehér papírt.
Gyerekkor, kukoricásod suttog rajta érintetlen.
A cím, mint kiskapu fölött az Istenhozta,
a tizedik sor után, szegélyre róva kész volt:
Az utánad hajított ejtőernyő.
Nem, nem húzom át vastag tollal.
Szurokhordó, fejembe ürítve fenékig – ez vagyok hát?
Ki? Te hajíthatsz (!?) s épp ejtőernyőt (!?)
s épp Őutána?
Hát ki vagy te, hogy máglyára hívod, mikor szereted?
Neki adnál ugróleckét – hová?
Vissza? – sár-Erzsébet odúiba?
A kiszabadult borjúebek foltos hátát fésülgesse?
A latrina padját mossa, amíg nem kezd ezüstleni?
S az esti, görbelelkű szomszéd szenesektől
nyihogó kerekű kordét kölcsönözve
vigye ki a fiát-menyét, fia fiát Soroksárra,
és temessen zsírpapírba markolt méccsel,
szélzördített szemük közé világítva?!

3

Csakugyan te lennél, aki szólsz, és ugrik?
Nem szánnivaló hókusz-pókusz a költészet
a sírja mellett?
Gyermekdalod, csavargó! Őrületének legfakóbb jelenése
szemkioltó fényességgel ronthatna rád!
Azért, mert köpsz a szófacsarókra,
az elmeélű szóbagzóra,
a szószelidítő cirkuszosra,
az aprófa-szó hegyezőre,
már azt hiszed, hogy kiválasztódsz?
S mert „se fönt, se lent”, hát azt hiszed,
hogy elbírod az Igazságot,
míg dagadó Léger-izmok kiugratják bámulatos békáidat
– hölgyek, urak tessék, tessék! –,
és leölt bárányként gőzölög a karjaidban,
ahogy a semmiből rezzenetlen leengeded
görnyedező anyókádig,
kenyeret kiejtő keze közelébe,
a rosszul befalazott urna fülkéjéig?
„Feketedj-meg-mint-a-virágok” – sötétség van.
Képzelj el egy világot, ahol a hóesés is fekete.
Nem tudod elképzelni?
Pedig odaértél.

4

Ó, Holdam, Kivilágított Hajóm, Ariadném tekintete,
lelj meg engem a sötétben.

(Gí és anyám)

1

Másodperc az évmilliókban.
Gyertyaláng a Fény méhében.
Fű a mezőben. Fű a mezőben.
Te mindenben elveszőben, beleveszőben.
Mindent átszősz, minden porszemben lámpást gyújtasz,
elmenőben-visszaérkezőben.
Körös-körül újra égnek a fák? a Köves út?
a sintértelep? És nincs kívüle más? És nem lesz kívüle más?
Csak jön a tatár, a sorompónál áll (?)
és meggyújtott szurokfolyam a nyáj,
csupa tövis-szúrta szem,
tüskevájta száj (?)
s: Mutasd a lányt! – dobbant a láb (?)
– de kifogytam ötleteimből már.
Mérgem, gyilkom, akasztókötelem szétfoszlott már.
Nem falatnyi kenyerem, korty vizem ő –
magam vagyok: én vagyok a lány.
Hogy adhatnám testem-testét?
Szememből a kéket, szívemből a vért?
De hát kit rejteget az ifjúság? Gí kalapja, a tengerkék,
csizmája a virágos, a napsikálta fehér gallér?
Gít fogom a kisujjánál, őt viszem ott.
De sziklát zúz szét foga között,
úgy taszítja el a tatár:
„Maskarába dugtad anyád?!”
És csörgősapkát nyom fejébe, röhögése hermelinjét,
„fussál bolond”, nyit ostorával keskeny rést a jövendőbe.

2

E meg-nem-történt megtörténtet tudod te jól,
aki nem vagy.
Madárszülőm, a szárnyad érint elmenőben,
visszaérkezőben.
Ki minden porszemben lámpást gyújtasz, lámpásodtól
hogy halványulnak, ha körös-körül égnek a fák.
Vízfestmény fák?
Fekete játékerdőn játéktűzvész? játékebek?
játékholtak?
Hova nyílott, az Időnek milyen titkolt
terme nyílott meg előttem?
Ő, ki nem falatnyi kenyerem volt, hanem Testem,
énem párja – Te lettél a sorompónál:
múló percig kívánatlan anyó arcú,
menekítő álarcodban.
De itt e titkolt Idő-tisztás széles-lapu füvesében,
páfrányosán,
ahol végtisztesség patakmosott terítőjén,
mint méhedből érkezőben, pihenek az égre tártan,
ő tesz engem karjaidba, míg minden percek elperegnek,
anyaszívű asszonyi jóság,
Ő tesz engem halálomnak bölcsőjébe.