Mindnyájunk Anyja – anyám

(Fogolytársam álma)

Halottmosók mozdulataival tisztába tették.
Medvekörvonalúak álomba ringatták.
Disznóárnyékok a pléhtartályt szívlapát-nyelvükkel
kívül-belül kifényesítették.
Végül rossz sarkantyúként rekedten megzendült
Attila priccse alatt.

Ő ólmosodó, engedetlen lábakkal a dobogó
legfelső lapjára fölkapaszkodott.
Tudta, két hófehér mókus tűkarma
habos-pirosra csíkozza combját,
s apró tűfoguk újra és újra csipetnyit kiharap
a térdkalácsból.
De a mókusokat eltakarta bojtos farkuk.
Selyemszőrű puha farkat a bajnok dicsősége.
A hurrá nyújtott nyakú madár-áramlása feje körül.
A hímes ruhájú lány,
ki fölnyújtott ajkának bársonypárnáján
a Stadion óriás Kohinoor-csókját szikráztatja szeme közé.
S a galambősz lord (bárd? Cook kapitány?
Saljapin a Godunovban? Torquemada hermelinben?),
ki széles szalagon lecsüngő aranyérmet ejt mellére,
benne dátum koszorúban,
s a tükörfényes felületben százezernyi királyportré:
a Stadion önarcképe.
Kétoldalt a másod- s harmadbajnok
ezüst- és bronzvigyorral vicsorít rá.

Akkor két ezüstgyűrűs fekete botra dőlve,
míg fekete-kesztyűs kézfején a fekete fátyol,
mint kövön szétszabódott, rongyolódó vízesés,
lezuhog a cipőorrig,
fekete fátyolcsokros kalapban
és fekete mandzsettagomb-villogásban
fölnéz fiára az anyja.
Anya!, mondja dobogója tetejéről a gyermek,
s józan ésszel föl nem éri,
hogyan érhetett el idáig. A térded!, szól az anyja,
indulatot kurta szóba fojtva.
Nagyon jópofák, Anya! Egész napjuk csupa játék.
Ezt mondja a mókusokról,
s a két bot koppan. S a kesztyű a fogantyúkon
megcsikordul.
Nélkülük nincs dobogó sem, súgja lassan, fejlehajtva,
s a Stadion már rég üres tér.
Mint kiszáradt ciszternában a két utolsó
vízcsepp gömbje,
reszket a dobogón ő, s anyja, két botra dőlve.
Nagyon messze a kijáratnál, honnan föltartatlan
köd hömpölyög be a gyepre,
trombitaszóló ökörnyála meg-megcsillan,
mint nagy magasból repülőszárny.
Indázódik, lopakodik – egyszerre csak
petúniatölcsére fut Anya köré.
Mikor épp a botját nyújtja, s ő bajnok-kezén
s a boton járva
– Hiszen ez nagyszerű! ez a bot jár! Anya! –,
lebotorkál a dobogóról.

S csak akkor látja, hogy otthon ünneplőn leng
a perzsaszőnyeg,
s a leterített mellvéd fölött Anya repül.
Lent a mélyben fölzászlózott
hajók úsznak, s hófehér nagy kalapjáról
eloldódik fehér fátyla,
és súlytalan csípőjét riszálva
hempereg a szélben hosszan
a bámészkodók feje fölött.
Anya!, mondja újra, s fejét a magas nyakú
blúzzal fedett vállgödörbe ejtve érzi,
mint flamingók és kócsagok, e régi képek,
mint meggyűrűzött madárlábak
fölrepülnek, elsuhognak a petúniák lugasában.
Őbelőlük, a kiürülő madárházból.