A Dona palota szép idegenje

Nappal szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom átadom: ej, vegye át a szobám, heverőkkel,
párnahalommal! A kandalló üregébe lebegte-
tett szomorú-kék lepkével teli nappalit is! Majd
perzsa parázs-szövedékbe ha süpped a lábujj,
ő beleolvad az oszlani képtelen álmodozásba.
Patkány surran a Nap sugarába bemártva pofáját.
Fönn a sirály eszelős kacagása se foszlana: egyre
rácsap a vízre, s a híd hüvösében a holt tetemét Mi-
chéle felé cipelő bárkán belefészkel a friss koszorúba.

Végig e szép idegen nő néz ki az ablakon. Író-
asztalom úgy tereget papirost a kezéhez, akár a
vágyakozó szobalány kitakarja az ágy ropogó, va-
salt lepedőjét, s int: menekülj bele, senki se lát! – A
Vers maga ő?… De ki más tenné, hogy a súgva lehelt ze-
nére ironja inaljon, amíg utoléri az este…

Ekkor e szép idegen nő ölti magára fehér, csa-
pongó lepkével telerajzolt bársonyos, új ru-
háját. S tükrömön átröpül esti sirálya nyomában.