A Dühödt

Magas ég! Ülök itten vakaródzva, bár
szélcibált cserepét még nem emeltem el
Suppiék tetejéről – noha úgy a kár
bennem és a tetőn nagyobb!

Illőbb volna az óbiblia képeként
lenni Jób; türelem szobra e ház fölött?
Sírhely? Fájdalomé? Kínra mosolyt remélt
sebesült; könyökére dőlt,

ki magába merült s onnan az égbe lát?
Tudja: várja a trónszék aranyába már
sok tűrés befelé nyelve?! – Gebébb e hát,
ami rég kijelölte őt!

Meg a kéz! A fekély-mart csupaseb! Leránt
egy tetődarabot – még oda sem figyel –,
olyan mély vakaródzás dühe ád, Uram,
enyhe éjet, ahogy kikel

a tenger fenekéről, ahol úgy aludt,
mint gyerekkori kertünkbe ha Éva vitt
át bokrunk akadályán, s kutyaól elé
terítette a combjait.

Mély, mély, mély dühe kell! Ház tetejébe túrt
markolás, rohanó mozdulat, új cserép!
S újra új, fakadó nyílt sebein kifent
holdkaréj-sikolyú, a húst

pengeéles erős innyel evő! – De: szép!
Különben belereszket sütemény-hason
a holdfény, s kirepül máris a balga lány:
gomolygó sebes űrbe lép.

Így mit ér, Uram, orvul ha lehetne Jób
belőlem? Szava-nincs tört tetem, ágyra-varrt?
Hát én nem köszönöm meg rühöm, ótvarom!
Vakaródzva a kárt, a bajt

hogy állnám? – „türelemmel”, mit okoztam itt,
e serény nobilék gyöngyberakott helyén!
Nekem illene háztól toronyig s tovább
tetőt rakni – arany-lakit?

Hisz kéményei vérrőt cserepét is én
faltam volt föl, Uram, szórakozott öreg,
míg vakarva beteg lelkemet, én, szegény,
valék fényre szemelt üreg

a horgászbotodon, árba merült. S a víz
titok-ír-öle mélyén tele telt edény.
Vakaródzva, ha marnék Uram, ám enyém
türelmetlenül is a Fény.