A két Mária

Mantegna, Mantegna,
te benősültél Velencébe.1
Mantovában fölépült házad
jómódú úrnak mutat.2
Büsztöd3 a Brenta szigetén
szíjarcú parasztnak.
Kisfiú-koromban féltem Máriádtól:
de kemény asszony!
Krisztusod
rövidülésének
nem örvendeztem.
Álltam halott nagyapám lábánál:
ő is rövidült.
De hiába volt Máriád
egykorú nagyanyámmal,
férfiarcában
egyetlen virág
árnya sem rezzent.
A Csorba utcában a
Madonna della Seggiola
filléres olajnyomata
nézett rám üveg alól,
blondelkeretből.
(Az első világháború
után nagyapa
reprodukciókkal házalt,
de Kossuthfalván
azazhogy P-ben4,
ki a csodának
adhatta volna el a
Fontainebleau-i Dianát
s Raffaello Madonnáját?!)
Így, az ómama-szekrény
faragott
alsó
rekeszében
százával illatoztak
az eladhatatlan nyomatok,
a Seggiolából is több tucat –
ezért hát óvatosan
közelről is
jól megnézegettem,
ha egyedül
maradtam a szobában.
Hármat, négyet a rongyosodó
szőnyegre kiraktam,
s félig lesütött szemmel lestem,
hogy állhatatosan
hátam mögül is
arcomba néz.
Összeszorult a szívem:
Gizura úgy hasonlított.
S mégis egész más Gizu volt:
amilyet csak elképzeltem.
Hogy egyszer így fog nézni,
amikor a lavorba lép,
s vállára
bádogkannából
Emmi
Ingres-forrást folyat.
(Az is megvolt,
A forrás.
„Festője akkora”,
szólt hozzám Iboly néném,
„hogy a rajzpapírt is
róla nevezték el”.)
S mikor Emmi
– megunva testvért, kisfiút –
magunkra hagy,
Gizu az ágyterítőn,
dunyha gödrébe
magához húz.

Nyári estén, amikor
nehezen várva sötétlik,
s ha besötétedett,
föllobbantja mindjárt a függönyt
az ezüstös Hold,
néha rajtakaptak,
hogy két ágy között
– hol vánkosom: fejpárnám,
derékaljam –
én lábtól fekszem,
alig kivehető
szemébe
nézek,
s ő a mélyből,
üveglap
holdfénytől sárgás
pocsolyája alól
szemmel tart.
De azt már nem tudták,
hogy ki mindenki
szemével néz.
Emmiével,
kinek sötétpuhájú
ujja nyomban
fölhajtotta a dunyhát,
s félig alvó idegeim
billentyűzetén
– a blondelkeretből
kihajolva –
orgonázott.
Éviével,
Babáéval,
a Tamás-lányokéval,
kik háromkerekű
jó bicajomon
felváltva karikáztak,
s a tágszárú,
lyukas
bugyin át
megszámolhatatlan
változatban sötétlett, izzott
és körül már mohosodott
a félig
behorpadt
rózsa.

Mantegna! Kaptam volna én
Máriádtól lábtól-fekvést!
Égő papírt,
összekötött
kezem közé.
Böjtre böjtöt.
A nyomtató ló igáját.
Magasba kaptató szamár
málhatartó merev nyergét.
„Hé! Hozd a lovat,
mindjárt pirkad!
Hé! Törd a követ!
Csillagfénynél
is törheted!”,
mondta volna
s törte volna,
s nagy arcának verejtékét,
szem-igája csontgumóit,
csontgörbéit
– Szervátiusz Dózsa-vázát:
nézhettem volna szikes állát;
olyan mint az
egy-tagba állt
ekenyom-föld;
féreglakója menekül,
a barázdabillegető átugorja.
Mantegna! Ettől bizony
nagyon féltem,
s félte más is,
mert az a Krisztus
túl halott volt,
s fölötte az az Asszony
túlságosan arra gondolt:
napszállatig
mennyit
szánthat.

(Hát tudtam én,
hogy tenyeréből
búzaszemek
csíráznak ki?!)

* benősültél Velencébe, házad jómódú úrnak mutat, büsztöd, P (jegyzet)