A Petrarca-ház előtt

Firenze földjéből kivetett Petracco,
kit Arezzót lakni
erőszak kergetett,
egy fiút nemzett itt, ki a Dóm mögött írt
világot szoptató
boldog szonetteket.

Szerelmi szótára, se latin szelleme
kedvemre nem szolgált
– ez gyerekkori csőd:
idegen szobának aranyló díszlete
Petrarca virágos
ripsz könyve azidőtt.

A selyemhuzatú állólámpa narancs
fényködében villant
aranynyomat neve.
Mellette zongora: egy háromlábú szörny
morajló hasából
méz csurgott, a zene.

Mint szobasor-végi ajtóban, menekült,
fél testtel rejtőzve,
féllel visszavágyva
hátráltam e titkok holdudvar-mélyéből;
mézbe, kínba mártva
kerültem az ágyba.

Macskamosdást végzett Emmi a verandán.
Dunyhástól repültem,
itta szám, szemem őt!
Nem vette ő észre, mily magasból hulltam,
aranygyapjút alám,
simított lepedőt.

Hiába volt az éj bogárnál sötétlőbb,
háromlábú szörnyből
folyt, folyt a mézzene.
Verssel telt meg hosszú, végtelen mély ágya,
s Laura lett Emmi,
Petrarca kedvese.

„Ki hűn szeret – szólt –, annak jó lesz halála”,
s fagy a ripsz könyv rajtunk,
éreztem, mint a gyanta.
Bár Petrarcát Emmi sohasem olvasott,
álmom médiuma
most csak úgy szavalta!

És borzadtam én e fentvaló világtól:
Emmin csüngve hűség
jutalma vagy, halál?!
Akkor inkább húga ágyába bebújjak,
s bűnömért majd élek,
ha Emmi ránk talál.

Én Gizum! Hónaljad csöpp oázisába
reszkető fejemet
hadd fúrjam! Élni jó!,
esengtem hosszan – és keltem Gizu mellől.
Fák hajnali tornyán
már fütyült a rigó.

Csak Emmi hallgatott. Nem szólt soha többé.
S Gizu? Még szeretett?
Nem is tudott rólam.
Levetve, fejemre dobta alvó ingét,
mintha üres ágyra – – –
Némán fuldokoltam.

Ez gyerekkori csőd – s tanulsága közhely.
Füled, kritikusom,
kinyisd, míg olvasod:
Értelmezésén múlt a legérthetőbb is.
A vers: sosem csak vers:
mindig plusz te vagyok.