Közeli sakál könnyen takar távoli oroszlánt.
Leót Lorenzino, az álltalan.
Tréfamestert a tőrvető.
S ki Michelangelót futtatta bele a vakvilágba,
Malatesta Baglioni egyszerre mindent eltakar.
Vadállat-ravaszság süt a pofacsonton,
páncélcsizmája töri a tér kőlapját,
véres késének hideg villogása
Gí angyalfeje körül holdudvaroz.
Még jó, hogy a Kis Hölgy – táncukat
szemhéjunkon tanuló – lábujjain
sértetlenül ingadozhat
ekkora kés-zúgású cselvetésben.

Mikor Nagy Mintaképem,
ó, Firenze,
már csupa P-beli utcazsarnokból állsz csak,
s besúgóiddal lesüllyedsz modern kockakő-tömeggé
– s hogy kikerülhetetlen a meghasonlás –,
elhagylak.
Kietlen déli óra színtelen lávájában
menekülő Buonarroti lábnyomát kutatva,
elhagylak abban az irányban,
amerre ő szökött.
Gí kezét szememre húzom,
fülemre szorítom a Kis Hölgy ujjait,
ne lássam, ha az eszelős Gizella kisasszony
rám Firenze közepéből nyelvet ölt,
s üres pányváit Napördöge
komótosan lóbálja a hátunk mögött.