Snàporaz1 voltam, s még húsz év rajta,
nem pedig Arthur,2 a szökevény,
lányajkak skarlát nyomától mintás
lihegő tapéta-tejbőrű suhanc!
Várt Borromini loggiája,3 s balra,
a zárt sarokban, hogy szinte olvadt,
forrón s vékonyan a csigalépcső:4
– Lebuksz-e róla, öreg, vagy fölrohansz?!…
Parázzsá vált falból kinevetett:
– Szétnyílt kabátja kitakar Rómát?!…
Gível a loggián átimbolyogtunk
párhuzamosan a zöld Teverével.
Megjött a szél. Bámultuk az eget.
S hogy a csillagokat eltakarták
a tetőmellvéd ikerfejei,5
s hogy fele hívás volt, s fele kétely,
mikor a ferde ablakon át csak
bámultak vissza, mint fej a testre,
s én beleragadtam az ágysötétbe,
mint Buonarroti a harisnyába,6
a Snàporáznál horgadóbb vállat
az ugráló álmok falni kezdték.
Süvöltésből, rácsos kocsilámpa,
a messze közepén hányódott Sába.