(Dantéval a Santa Crocéban)
1
Ahol homály szitál kezed fejére
s a nagyhajót elönti pernye korma
(ha híd-szemét lehull rezegve mélybe),
s miként atomra bomlik el a Forma,
kiszáll s ködével elborít a Szellem.
A Croce szűkül – Sas Ő, s pocka volna,
egérutat nem ért!1 Lefogta menten
saját oromja, íve, kő, faragva,
s e kő alatt a csont – ha sírra mentem.
Fölötte fogható sugár a szablya.
Acélezüstje döfve metszi; tőre
letűzi földre – Ő meg járva rajta,
kerülgeti: jó középkori őr-e
a Szív,2 mi lüktetett Pokol porában
igazt, hamist találva; körbe-körbe
oly ifjan (s Ördög: átkozódva, zártan)
kimérve grammra jót, s a rosszt dekára –
vagy ugra-bugra Félrevert,3 mi nálam?
2
Ki: néz derűvel – gidája Urára;
kit föl nem ér, vagy Rá nem hajolhat? –
nem érti: mi fönt, s mi lent? S magába
becsípve mérne, mit? magát?! – Ha holnap
a tegnap, s átforog kivül belülre.
S te látod önmagad titok-Tejútnak.
A kert tücsökzenéje zsong s leülve,
magad vagy ott Tejút a szótlan égen:
pupilla-tótükörbe épp merülne.
Parányom – én? Vagy én s az éj: Egészem?
Tücsökzenébe fekszem? Oldalában?
(S ha kérdez:) Álom-alji hold a réten,
hol Isten ős-ölébe lóg a lábam,
tiportam Őt tudatlan?, s érlelődve?
Felé futottam én? S ha benne álltam?…
Ez ugra-bugra Félrevert, körödbe:
sötétbe tán sötétitő palásttal,
gyerek-sután bolyong, sorát betöltve.
3
Hiánya tán e foghatatlan állal
előmeredt hegyű homály a térben.
Esőzik egyre, kormos árnya szárnyal.
Beatricéje Mennyben? (Óvna, s kérdem:)
– Nem ő a Menny? Kilenc egén sudáran
lenéz e horgas úrra: Csúszna térden?
Köpenyt ledobva puhán a szobában:
lehullna róla penge-szája?, s főként
a pártra, rendre, na és a Tudás-tan
oly éles észre vert torony-tetőjén
legyint Homérra,4 s mind a többi társra –
befüggönyözve fénye drága Nőjén?
Tenyérnyi lángba’ ágy havába zárva
Noéja lenne surranó Időnek?
Kimentve Ég, a Föld – hisz Ő a Bárka! –
s nem érve véget a lélek, időzhet
szerelme száz megújuló románca
füvén örökbe röptetőn e Hölgyet.
4
De Sír helyén,5 amíg homálya rázza
a templom íves oszlopát miséken,
kiköphet érte Jó Uram, parázsba
kezem sem dugom én Szivem nevében.
„Így a müvészet Isten unokája”:6
ha kint s a bent fogalma: vám s a révem.
Az Óriást7 e csőcselék kidobta.
Ravenna boltja vet föléje árnyat.8
S nem itt – harangos éjt ragyog be szobra.9
Lekésve – végre – mit sem ér a bánat:
elől a cifra máz, s kövébe fogva
a kőbe zárt Firenze – önmagának.
Ha most ilyen vagy, épp az Ő korában
se vitted úgy a lécet át magaddal!
Sas Ő, s egér te – együtt vak homályban.
Se vége Néki, se néked. – Kalappal
kivánok én egérutat minékünk.
Agyagba döngölő, ha száll az Angyal.