„Közhely s iszony pengeélén”

Gergely Ágnesnek

Itt valami baj van! Versünk torka véres!
Hol a nyele penge, hol az éle csorba.
„Nagy idők tanúja” – hol jutott nagy idő?
„Gyúl-e még gyertyányi verssor” a háztetőn?

Melegít halandót? Vers, vetsz-e rá visszfényt?
„Nappal horzsolta fa”? – Caravaggio vége
a Sant’ Agostino zugában, perselypénz
durva, sárga percén! Lépcsőző ég során

némi: voltak jobbak! S zuhanás-gyakorlat
(„nőtt, kit nőni hagytak”), de senki sincs érted,
s te sem magadért vagy; lámpása, tökélye,
szórendje, aránya – nincs tiszta jambusunk.

Naponta a bélsár megszégyenít minket.
Rút illemhelyeken a torz szülés-máslat
virággá alakul; hajnali angyalként
(számoltuk-e hányszor?) férgeink fekhelyén

kelyhéből megitat, hogy tüdőnk bírja még,
s ritkásuló csontunk, nyárson-forgásunknak
rettenetes bűzét. Szép! S excrementum lesz!
S bélsara: rég nimfa! – Szentjánosbogarak

lampion-menete, ha kanyarog este
az otthoni erkély alá borult bokrok
labirintusában – Hol az én szárnyam itt?! –,
ragadom meg vállam; de önnön angyala

lehet-e az ember, magát földhözvágni?,
üstökénél fogva tenni üstökössé?!
Szép: ami belőlem hiányzik. Szép volt ő,
aki még én voltam, amit a múlt szétdob:

a Nessus-ingemet, thézeuszi kardom!
Hogy Ady-koromban még az Imperial
szobalányát Léda nekem vetkőztette,
s a Via Veneto platánsora alatt

szoknya-máglyájába én vesztem a hintón.
Mikor – Kosztolányi –, hogy odafönt bál lesz,
oly üvegsorokban, ami peng is, lágy is,
ki nem hűlt szivárvány, ami hajlítható;

harmattal teli kád – fürdettem az embert,
mintha Angelico, a Beato festne
Ferencz József alatt versképeket Pesten;
a b a, b c b – Trianonig, s után!…

de azóta itt, s most, torka nagyon véres!
Hímrím és nőrím, ó ez a könnyed félmúlt.
Naftalin szaga van minden új ruhának.
Kétszer kifordított estélyiben viszi

Bugattin Tamara grófné a kreol lányt,
csak ezt firkantottam a Farnesi kádra,
s mint a zsiráfnyakú lámpák fénye, ringott
ormótlan teknője ónzöldes kőfarán.

Költő, ha tért akarsz: pápa tiarája.
Meztelen királyok szűr-remeke: volt-nincs.
Lakj az Aventinón, s szerecsen ágyast tarts,
kínai kedvenced: nagy keblén elalél.

De a vers levágva. Mócsingig kimérve.
Nem Fekete Angyal, nem Szent Györgynek hívják,
aki szíven döfte. – Fellini-orrszarvú,
mint a hajóűrben, lebeg nagy vizeken.

Szörny-Gargantuája Kháronig lesüllyed.
Majd Michelangelo fölfedezett zöldje
hasát bederengi, mint tátott barlangszáj
páfrányerdejéből egy kis bordás napfény.