Magas est, jelenéssel

Ha szám pengéje kés volt – összetörve.
Kitart minket magasra fönt a szék,
hová hálóját vetve, gúzsba kötve
hajítsz Idő, mielőtt múlanék.

Betér az est. Mint test dől rőt gödörbe.
Ha mély, üres szobán a vállfa még
magában ring s huzat riszálja, nyögve
lehámlik elénk a múltból e kép:

Gyerek, kezében lámpa. Süt a főnkre.
Szemem kiszúrja fénye? – vagy mögéd
beszórja hosszan, lássam mindörökre:

az is az ég volt, csillagfürtü rét.
S szamárbőrként mig sűrüsödne csöppre,
az éj szitáján át mutat fügét.