1

Azt vetik szememre, hogy én csak innét
rég kihalt idők hamuját emelném
zsákba (persze: bírnom is kéne! – így, ők –
izmosan, ifjún,

Szép, ha volna még maradék belőled).
Mostohább felén, a világ határán
leltelek. A porban aludva vártál
drága vitorlást,

ám a pápa körmenetére nem vitt
senki, múlt alól kiemelve Téged.
Nem ütött harangsuhogás lovaggá.
Egy hatalom sem

küldte ékköves kocsiját eléd, Szép!
Mit tehetne már Veled utca s kastély?
Üzlet ajtaján marakodva Hozzád
senki se tódult.

Óceánnyi csöndbe borulva köt szám.
Megtaláltalak s – törököm! – nem engedsz.
Én vagyok Te. Szétbogozatlanul ring
egyfele sorsunk.

2

S azt vetik szememre: ha hoztalak, Szép,
présbe törve bármihez értem én: fúlt,
mint gyerek kezében a holtra csókolt
gerle. Kitépett

ifjukor! Te börtön alól kilángolt!
Ékszer ékü! Hogy letagadta szárnyad
negyven év. S a mostani tíz se mást tett
cimbora-maszkban.

Vízköpő. Letört, meszesen fehér kő,
porladó fej alkonyi Róma kútján.
Ülsz eléje – s ömlik az élet, átjár,
gyöngyöz a számból.

Érti: mért, ha nincs hova visszamenjél.
Hol kapun sötét ködü béllet: árnnyá
fojtva – néz, de nem hiszi régi társad,
csak leszakad rád.

Föld alól te még kiemelve tört szárnyt,
holt elől ha esteli mennybe tágul,
nincs kinek kitárd az idő-aranylást.
Nincs, aki hinné.

3

Azt vetik szememre, hamut cipelnék,
bár erőm se tart ki hazáig, intnek.
Én meg itt ülök kutam szép fejénél
újra a „zsákkal”.

Ostobább e helyzet! S egész kerek már.
Engem ágyra – bárhova szöktem – otthon
zárka várt, s a csöndje körülkerít, mint
Márianosztrám,

vastüdőm. De senki se tudja, pincék
téglalépcsején hova penderült el.
Márpedig ha őt se, belészögezve
láthat-e bámész?

Ez csak így van! Így lehetett: a germán
vízmoraj s madárdal elfedte Merlint,
s jó kalapja ködbe takarta gázkam-
rák puha füstjét.

Lám, körül: kapál, vet a Gazda, s zöldell,
dús kalászt igér a ma. Tél jön? Jöjjön!
Telt a kamra s széfben a pénz! – S Te: füst, szép
római kútfőm.