Sába leszáll most. Séba buszán alvásba merülten
dől a szegénység; elhagyatott, mint dzsungele nélkül
mélyben az éjfél. Púpja közén szék: érzi kihűlten,
bús teve-hátán senki se ing már, éjbe, ki révül.

Málha se nyomná? Lett maga málhább: holt-merevülten
rossz csomag-illat; szégyen; a dűnén hullt, ürülékül.
Sába az ékszer. Áll öregember kardba bedűlten,
tűfokon árván kétfele hintáz, tört szeme kékül.

Ő elefántcsont? – vén elefántláb. Temploma űrben
Sába. – Királynő? Ő a király tán? S Róma, egük fenn?
Koldusok állnak, vén meg az ifjú, semmibe, végül.

Tűz fala ezt is, tűz fala azt is míg anyaszülten
űzte idáig, hétezer év múlt – hamva szivükben.
(Még Pierónál Sába az Isten ujjahegyén ült.)