Gulácsy Lajos Veronájában

1

A hídon bolondos furcsa népség vonul keresztül,
hiába múlt el közben csaknem hetven év,
rozsdavörös esti pára vár, s benne csak úgy, mint Rád,
Pisanello látomása.
A Castel Vecchio kertjében (mellette a börtönépület rőt falát
indigókékre patinázta az idő) Holdkifli kisasszony
a paprikapiros torony alján bronzzal befuttatott fűben fogad:
Juhhy, juhhy, ol hik muff, mondja kedvesen
a nagy, vörös szemű, pettyes kutyának,
mert alamuszi sütkérezése közben a függőhídon
utunkat elállta.
A napszállat teszi-e vagy reteknadrágos alabárdosaid
emlékképe,
hogy fehér szügyének fényesre kefélt szőrén
Berengár vérfoltjait gyanítjuk. És máris itt „a középkor…
mézédes… mégis brutális szerelmek” (mondta volt jó
Füst Milán is),
s Júliák fészkelődnek a bástyacakkok fekete árnyaiban.
Nézd, Gulácsy Holdkifli kisasszonya fekszik előtted,
vezetem Gít óvatosan a magas, szellős bronznyugágyhoz.
Nézd e hatmellű leányszobrot a főhelyen, Finottiét,
ahogy ernyedten a fű fölé lógatja lábát,
s benne Gulácsy nakonxipáni nője testet ölt.
A szabadtéri kiállítás többi szobra magába szívott
minden neszt,
de én zihálásodat hallom. Talán ő éppen így feküdt, mikor
eléje térdepeltél:
a térdeidet csókolni vágyom újra, dadogtad keservesen,
s Holdkifli kisasszony vagy Agatha (nem mindegy?) beszélt,
ahogy az üvegpohár kondul, ahogy az üreges érc kőtől, fémtől
megpendül:
Juhhy, juhhy, ol hik muff.
De én kivonultam a hazámból!, büszkélkedtél, ahogy
a kiéhezett
negyven nap böjt után a rozmaringos csirkét visszautasítja.
Juhhy, juhhy, csengett Holdkifli kisasszony,
és volt ebben együttérző bólintás is meg szívderítő „na és?”.
De Rossetti Londona semmibe vett!, ráztad öklödet,
s a felelet világos volt erre is: ol hik muff.
Elhagylak!, fenyegetőztél holtfehéren, szeretőm indus,
barna teste fürdik a napban!
Juhhy, juhhy, hallatszott a gyíksurranás-kacarászás,
s látom, látom, amint a nagy, vörös szemű, pettyes kutya hátán
Holdkifli kisasszony Nakonxipánból kivonul.

2

Gí pedig ezalatt fényképet készít rólunk.
A kisasszony bronzlábai mellett guggolok,
s csaknem hetven évvel később, hogy térdeit csókolni vágytad,
kezembe fogom a lábujjait.
Nyakát a nagy, vörös szemű, pettyes kutya egy lőrésből
nyújtja le,
s a paprikapiros torony, mintha Berengár összes vérét fölinná,
alulról fölfelé fokozatosan beborul.

3

Kútmély a kert.
Indigókék-szálas a fű.
A bronz lábfej hűlve sugárzik.
A fényképezőgép Gí vállán lóg, tokjába bújt.
Szótlanul áll Gí, a tanú, s figyel.
E tenger-rejtekaljra búvárharang-arca belülről vet sugarat.
Aláereszkedett kincskutató, ki tekintetével körbekeríti
Holdkifli kisasszony hat hűlő keblét, lenyúló lábának
hosszú ércujjait;
körül a bástyák fölött Shakespeare és Füst Milán Itáliája,
rögzíti pontosan,
s nézvén az Anastasia templom falára illő képet,
a három másutt s máskor élt férfit,
kik mindhárman jelenvalók vagyunk, s szívünkben egyezés,
elkészült, hogy tanúsítsa:
1978-ban Veronában testvérként találkozott Gulácsy
(itt járt 1909-ben, meghalt 1932-ben),
Novello Finotti szobrász (kora, neve előttünk ismeretlen)
és K. K. a Castel Vecchióban egy alkalmi, kerti szobortárlaton.