Magyar Istvánnak és Babikának
1
Mikor elsőt lépem föl a csigalépcsőn
Magyar István után, vaslapcsipke-rácson
átüt a patkányvér; csontvázgúláidból
ahogy előtörnek, Város, a fiaid,
huszadik századi megsértett légiók;
gyerekszörnyetegek, vastagorrú nimfák,
macskakő-gödrökön gázoló suhancok;
nevedben emberség, őrültek a téren.
Kék áll és golyószem: ravaszán rendőrujj.
Palazzo Madama:1 Spadolini kövér
koporsója nyögi hervadt koszorúit;
unottan leffenti frakkját ajtónálló.
Megvéd tőle kordon. Nem úgy, mint Szent Péter
előcsarnokában, hol az út kimérve
(mint tagbaszakadtan Moszkvában a gárda,
hol Kreml alatt Lenin homokórapor már),
vigyázza a rendet: „Mit akar e senki
Manzù kapujában?!…” „Ki az a Bernini,
akit oldalt nézne?!…” (Az se köti hozzá,
hogy ő is római.) S az ó-bazilika2
pápatemetőjén a szolga megaláz.
Látom a vén papot a Vittoriában:3
„Buja turistalány! Lábaddal mit művelsz?!…”
– Te, édes Szent Teréz, tán éppen szétnyitod,
s az angyal izmosan térdén tart, úgy repít!
Hátizsák-púpú nő, ha öled földrengés,
mindörökké áldott legyen a gyönyöröd:
egy ott, s oszthatatlan Isten és az ember.
2
Mikor csigalépcsőnk derekánál járok,
suta szédülésben, mintha a gyerekkor
bordó süvegforma körhintáján ülnék,
nagy hullámot vetve ami csak keringtet,
alattam összefut a csipkevirág-rés:
macskakő nem tűnik borotvapengének,
nincs patkányvadászat, nincs márvány Írógép;4
díszlépő testőrök fénylenek egy kancsón;
a Via Giulián fölpattant redőnyök
– kihagyva a börtön alvadtvér kőtömbjét
(pápa emeltette…5 kattogó fakerék,
üvöltöző kínpad, vasgolyót vonszolt csönd) –,
tárult tükreikből muranói csillár
öntözi, mint szakács a püspök falatját;
kirakatokban a ropogósra sült Múlt!
Innen már nem a hugy, a régiség sóvár
kalapos díváján csüngő arany csillog,
s a földig hajlongók mosoly-légpárnáján
hölgy úszik, kutyája, s pórázán szerető.
Innen már nem látom a motoros tolvajt;
hogy templomlépcsőről elgurul a részeg;
koldusnő szemét se, ki egy finnyás nyelvész
akadémikusi tökélyével koldul.
Innen már nem látni mögéd, festett színpad!
Traianus oszlopán Gível kézen fogva
a „Popolo templom”6 női közé érünk.
Hol Átlósutcai7 Habakukként szökne,
de hajtincsén fogva, csibészes jósággal
emeli fiúja, az isteni küldött,
Teréz angyalának erzsébeti ikre.
S hiába a horgas, prófétáló ujjhegy,
(Bernini márványa válthat cédrusfára8
fönt, az Aventinón), s hátrálhat, hol röppen
az ötödik század kapuján a Hajnal,
szakajtóstul, ott is üstökénél fogva
ragadja az Angyal Égbe, dicsőségbe.
Ez itt a „Popolo” Chigi kápolnája.9
Ez meg Salviati Éva-teremtése;
egy merész teremtő: Atyaistent másol!
Nyápicok! Elvenni így kell, ami másé:
add hozzá magadhoz, s tiéd, ha magad vagy!
Mert átütsz rajta, mint Salome a fátylán.
Mint Péter vén szíve a Caravaggio-kép10
pőre aggastyánján vakon, s diadallal.
3
Na te, csigalépcső, abba is maradhatsz,
gondoltam félúton, Donatellám11 fogva,
fönt majd a Szél süvít, s Gumibaba-sellőm’
– Paradicsomunknak lebegő kertjében –
bőrdzsekis önmagát szétlövi sárkánnyá.
Jobb lesz nekünk itt, a „Popolo” sarkában!
Mint hét és fél évig kenyéren és vízen,
jól elélünk Gível kézből kézbe adva.
Csapjatok majd ránk csak nehéz templomajtót:
ami él, akkor kezd élni csak igazán.
– Falconieri-ház!12 Palazzina-lakód
társaságba vágyik: a Chigi bankja13 vár!
S a Sixtina-hajlat Delphicája előtt
látnám, hogy megmoccan szembogara lassan,
elválik lángtövis-koszorús jövőnktől;
átvilágló könnycsepp – s Gí szemébe nézek.
Nézzük egymást ketten, meztelen, mint szobrász
háttal álló nőjét a Saigoni vázán,
könyv fölé hajolva, míg áll csak a szívünk,
s úgy várjuk: megfordul! Hiszen már hátíve
porcelán alól is Isten léptét leste.
4
De ekkor fölértünk. Borromini bizarr
ikerfejeivel fogadott a tető.
Ókorimádat, faragott kőmellvéd,
kopott szakállcsigák, időtlen égivók.
Átnéztek fehéren, mint a vakság botja.
Napszállat volt már rég. Cavallini festett
ilyen alkonyatot, napszállat-szárnyakat.
Rómát eltakarták. Róma nem volt sehol.
És mégis énekelt. Mint gyerekkoromban
lapulevél alól üvegen fütyülve,
fésűn és papíron zizegtettük fújva:
„a királylány lába kivérzett az erdőn,
üvegkoporsóját bányába rejtettük,
tengerre úsztattuk, mégse volt nyugvásunk.
Köldökéből inni egyre csak szomjaztunk.”
Írt is róla Shakespeare, Csillag Tibi is írt,
Epreserdő alján zizegtetett papírt,
felét a Dunába, felét Erzsébetre –
Róma nem volt sehol. Róma Erzsébet lett.
Nem toronyból, miként régen muzsikáltak,
toronyban hallgattam a sosemvolt zenét.
Mint visszanyelt könnyet: szerelmed öléből
iszol tiszta forrást. Szeretted halálán
amint kérges szíved: fölérzi, hogy te vagy;
téged enged alá Yorick, a sírásó;
a te hűlt helyedet viszi most már lábad;
csurig megtelt széfed rejti már, ki voltál.
Minden zene sírás magadon szeretőn.
Tengerzöldvíz-aljú üveg mélye kottyan;
didergő gerinced szakadékán ömlik,
lefut a meleg víz, s kacarászni kezdesz;
börtönablakodba téli napsugár ér,
s te álmodban otthon tiszta ágyban fekszel.
Mint jószagú párnán, arcom belefúrva,
mint Gí vállgödrében kettőnk lélegzetét
– Róma, nem láttalak –, hallgattam a zenéd:
Puszta kézzel fojtott, tőrbe csalt, megnyúzott
Angyalod muzsikált, úgy lopódzott mögéd.
Féltérden mögüled befogta a szemed.
S az ujjain átal, te, fekete Mélység,
mint sávos léghajót, láttad, hogy fölrepülsz.