(A kaposvári) Rómahegy hóban

Láttad? Hajnalra hó volt. A Rómahegyre sok út vezet, de mind fehér!
A faágakon immár meggyűlve reszket a szép, halotti, néma tél.

Szemöldökfán lóg örökölt kabátom, szellőztetem rossz szekrény-szagát.
Tálból az anyóka-barna körte mindjárt vissza, nyári faágra száll.

Ház fölött didergő, meztelen anyóka télen túlra néz – hol a melle?
Hol a sárga szilvától gyöngyöző szoknya suhogása, kedve?

Hol a derekamig növő fűből ő, és lábujjai közt a tücskei?
Versengnek tagbaszakadt felhők: nagyobbat rajta melyikük ütheti.

Még a tó jégpáncélja alá menekülhet talán, s iszapba fúrva,
álmában gömbölyödve, mint egy medveleány, édes Nyár lehet újra.

Hegyemelő, ki ha akarja, a Kapost rázúdítja, árvíz-időt,
de két pitypang-pihéből hidalva, se talpát, se kontyát nem éri rög.

Ó, anyó! Hallom, ahogy az ég alján halomba dől ropogva csontja,
gurul koponyája a jég xilofon-lépcsőzetén, s szilánkká bontja.

A medencecsont sikongva tör szét, az ujjperec, mint a fa, csak kattog.
Szerelmesek! eszembe jut szép fűszál-nevetek, kik odakint fagytok.

Mint az áldozó, ekkor a körtét metszi villanó, jéghideg késem.
Dobj a nyár után!: puha, loccsanó zajt ad a húsa, tompát egészen.

És mosolya van, mint minden szelt gyümölcsnek. Így nevetne Kató rajtam.
S még mindig a nyári réten ülnénk – pipacsbután. Pedig baj van, baj van.