Gyerekkori augusztus 20

Amikor pirkadt, Ibolya néném már vezetett,
odaérve, sűrű hajnal úszta körül a Várhegyet,
szédítő mélyben láttam a Dunát s a híd felett
félúton éppen megállni akartam,
de Ibolya néném nem engedett.
Nem egyedül voltam: álomkarikás szemmel
jó néhány gyerek
rótta a kialvó lámpák alatt a hegyet,
vicinális hozta, vonat és hajó a virágos rengeteget,
kikeményített inget, vasalószagú szoknyát,
tisztára súrolt kezet.
A kapu, mint az angyalok átjáróháza fejük felett,
nyitott szárnya szőnyegként omlasztott
lábunk alá mesebeli ígéretet.
Mindenki megújuló szívvel lépegetett,
mintha forró bor gőze szállt volna,
s az orr remegve szívná a szegfűszeget.
Rendőrsisak se csikordult,
mikor virágok súrolták a lószügyeket;
mikor feszes táncba ingereltek csípő legyek,
szoborként tűrték, hogy farkuk bojtjával
játszik a gyerek.
Hajnal volt még, de az arany tornyokon reggeledett.
S hogy elérte a kaput a batyus, fejkendős menet,
valahol bent megadták a jelet,
és az alabárdok felfénylettek a tömeg felett.
Egymásba akadtak, mint szarvasok, ha verekszenek.
A kapuszárnyra mély dörejjel ráverték a reteszeket.
Lovasrendőrök terelték vissza a jöttmenteket.
Odabent elindult az álom-menet.
Amilyen Ibolya néném álma lehet.

Le, a mély Duna-parthoz érve elaludt minden gyerek.
Megtört kis testünk összegyűrte az ünnepet.
Bejutni nekünk azon a kapun nem lehet.
Vissza, Ibolya néném kézen vezetett.