Vacsora

1

Nagybátyáim már eszik vacsorájuk.
Zöld falakon dísznek rakott tányér
karimáján bókol lámpaárnyék:
por, homály alól csillan porcelán lyuk.

Milyen fojtott, szomorú a konyha!
Nappal, ha kikel a gyönge nap, futok
belőle! – Nem leszek fokhagyma-dallamok,
kredencen álló pállott fények foglya.

De este itt találkozunk mi. Leves
párolog, már tűrhető a konyhaszag,
abrosz rejti asztalon a foltokat.
Nagyanyám oszt, parancsol – Tuli beles.

Tuli, a ködbe süppedő időkből
(akkor volt kamasz) legendává nőtt fel;
csak csalt, lopott, élt morfiummal, nővel,
míg elege lett orfeumi nőkből.

Apját barátok közt addig temette,
míg egy reggel meg is halt. A ravatalt
persze elkerülte, s ami pénzt kicsalt
a könnyes rokonokból, kocsma nyelte.

És csinált még annyi csúfos galibát,
a család kizárta és fújt rá nagyon.
Most évek múltán a piszkos alkonyon
anyja nézi, nézi sápadva fiát.

Szótlanul nézi. Az sem tudna szólni.
Vénebb, mint anyján a sárga ráncok.
(Nők!… Műtétek! Morfiumcsapások!)
Reszkető kezéből hull lopott holmi.

A többi: merev arcát rejti árnyba;
lámpa ne üvöltse ki bosszúságuk,
de mint kutyák a farkas szabadságot,
érzik Tuliból, orrcimpájuk rángna!

Mit keres közöttük ez az alvilág?!
Betellő gyomruk megfekszi éjjel, és
várhatja egyiket reggel új vetés,
másikat a bolt, dühük már-már kivág:

betegek leszünk, ha ez így itt marad!
De csönd van, s a csönd fölött ül nagyanyám,
mint felhő, foszladozva. Csak homlokán
vibrál lámpánk gyenge fénye sápatag.

2

Két elátkozott fia a családnak,
ma együtt ülünk a nagybátyám meg én.
Nagyanyám szikkadó, lilás kézfején
a surranó percek mind szertemállnak.

Kerítésen túl, hol a nagy eperfa
egy fehér ággal a kék kútig benyúl,
otromba, félelmes hang lelkünkbe hull,
bagoly huhog, halálosan bever ma.

Csörtet a hold a nyögő fakoronán,
s én aláeresztem újra a szívem,
ahogy az erdő derébe merítem,
hol egyszer fát loptunk virradat-korán.

Tudom, egyik este a félhomályból
szívem is végre útra kel és leráz
minden konyhaport, le, mint a lámpaváz
reze az árnyat, ha kigyúlva táncol.