Klapancia Arany úrral

Azt hittem nálam sohasem lesz
egyetlen csapzott, megsárgult jelző.
Se kép, mire a Jóska gyerek
rávágná, hogy az ház! ez felhő!

Azt hittem egy ilyen rossz verssor,
mint tigris alatt a lombcsapda,
beleránt a ragadós földbe –
s csak jajom temetésem papja.

Azt hittem olyan lesz a hangom,
saját anyám úgy véli: tenger
elvesző, rojtos hullámait
hallja. Hattyút tán? – Nem is embert.

Azt hittem ember és tenger, bíz
csapnivaló, tilalmas rímpár.
(Künn kereket hány a forgószél,
fűz, tóba hullt fejjel kalimpál.)

Micsoda parasztos hangulat-
keltés! Ilyet sohasem írok!
Azt hittem legalábbis… Most mégsem
leszek laza, rossz vers a bíród.

Mint mikor a sötét fölszakad,
a didergő hajnali őrszem
forró szemmel öleli át a
távol őrködő társat – zölden

nevet a halványuló égbolt,
vállukra ül s a félelmeket
derűs erővé gyújtja a fény –
körém is ilyen hajnal lebeg,

s egy ősi nyugalmú őrlánc néz
felém. Magyar? Nyilazó hun tán?
Az ég tükrében nézem meg magunk,
s megtisztul arcom ködök múltán.

Mint a bajvívó, ki csak tetteti
a lomhát, ilyen lusta-laza
a szó egymáshoz odavetve.
Meg-megakad a darabosa.

Egy hang sincs, ami kötekedne.
Magányos, gőgös hegyi szőlők
fénye látszatra ilyen hóka –
szó, szürke szó, de csak a bőröd!

Sokáig nem értettem (na de
azt sem ám, hogy meredt őr vagyok!)
a nagyságot miért vetik csak
panyókára a régi magyarok?

S hogyan lehet csak úgy, lassan
fölrepülni, mintha nem repülne?
S hogy micsoda erő van egy-egy
megbotlásban, széttört rímbe gyűrve.

Megfeketedett már almáim
magja – világosabb a szemem.
Nem csoda, ha cinkos mosollyal
int öcs a bátynak: megérkezem.

És érti már az ősi játék
szépsége mért oly kimondhatatlan;
semmi szónak hogy lesz oly gyümölcse,
miért az ember nyála csurran.

Úgy írom én most ezt a verset,
Bolond Istók jobbra s Jónás,
majd Ady úr a Léda balján
s Attilával Vitéz nótáz.

Azaz, bennem gyullad az a
vers ki, míg Vörösmarty Mihály a
napfénybe emeli homlokát,
mint a rőthavú Himalája.

S zúg a Kórus. Bánom is, hogy
ez a vers véres-rosszul indul!
Arany úr átszól: Öcsém, néha
rejtőzve szólunk álmainkrul.

Kik Isten arcát kőbe zárták,
tán a görögöknek volt ily kedvük,
rossz versek köpenyébe is, öcsém,
fajtánk örök-arcát rejtettük.