Magasban

Kezem ügyében még a
Vajda János könyve van.
Kinyissam? „Csak pihenni!”
mondja ő is szótalan.

Könyv mélyén olvasatlan
váli csöndből jó karéj.
De szoknya surran s tudom,
már tükre előtt kész az éj.

Mint nyulánk, égő kanca
sötét párjára nevet,
vízbe csalja, nád közé,
de aki csak hiteget,

csak csalogat s köddé vál…
– barlang szája nyelte el?
ilyen vagy te öltelen
asszony-éj, ha vetkezel.

Ha piros sálad, mint a gyík
siklik térdeid között,
könnyes, fényes, lobogó
nagy szemed ha gúzsba köt,

épp mikor inged alól,
mint megváltó párnamély,
melled közül kibuggyan a
náladnál éjebb éj.

S tiszta hangján szól a csend:
„Aludj el… ó, semmi ez…”
De finom művű lábad – jaj –
rátipor és felemelsz,

míg vállam körül lassú,
fekete nyáj, csillagok,
(mint Anna körül a méh-
raj) időtlen imbolyog.

Ím, egy kis halál ez. Tán
próba. Közel a végzet.
Nem érek rá jó verset
írni – jó, ami kész lett.

Mert nem kívánom már az
Egyet. Értsen? Szeressen?
Ó, meredek a lázam
íve! Éltem, szerettem,

múlt idő ez már s teher,
melytől megszabadulván,
lázam sebesebb, mint fény
a kék szilvafa csúcsán.

Hátgerincen vonaglik,
sajdul már a pillanat,
hogy mint két hajló nyírre
kötözött test széthasad

(ott legalább ifjú zöldön
diadalmas vér lobog!),
majd széthasad a lélek
s énem! s nem vet több lobot

se vers, se csók, se álom.
Alszik ama Én már! Csak
sárga-kevélyen pondrók
lepik be derekamat,

csak rubintüzesen a
bábok lepkéi kelnek.
Fű nő. Tapadó moszat.
Naprendszerek. Szerelmek.

Mert csak a föld gazdagult!
Nyersanyag néhány torzó
szűz csípővonalára –
s csillogok, mint a porhó.

Most elmondhatnám én is,
hogy szivem békasó már.
Kit sólyma elhagyott, mit
ér magában a solymár?

Kit lelke elhagyott, mit
ér magában az ember?
Kinek pártjára álljak
meggyúló értelemmel?

Hisz poklod te vagy magad,
beláthatatlan tetem!
A rosszban itt valóban
egy a sárga láp s szemem

minden csillag-atomja:
sejtjeim s az ingovány.
Dögevő csőrén a fény,
s a fény naptüzü bokán.

S az édened – ha volt – csak
annyi, hogy benned rohant,
mint csillag az űrön át,
rejtélyes célú urad,

ó, a lélek, aki az
Istené! s majd egy vele,
míg veled egy csupán
a fák pajoros gyökere.

Omló rög – s ha kell, a fém
duzzadt ere hátadon
ömlik át évmilliók
alatt, s rád majd láva fon

vaskos, alvilági díszt
– hát nesze, nesze neked!
– Mit ér, ha nincs a szem már,
a szem, mi rája nevet?

A szem, amelyből néha
lelked gyúltan, mint a csók,
átölelt s magába zárt,
mint az együvé valót.