Mély múlt hangja

A szélcsend, a szélcsend odabent,
szelíd anyja hullámaimnak.
Mindig a mélyben és soha fent,
hűs karjai álmodni hívnak.
Itt mindig a mély múlt hangja cseng.

Lélek lélekről mit is vallhat,
kit ezrekből kézen foghatott?
Szikrázó csönd úgy el sem altat,
hogy számra ne lopja mosolyod,
villogó testét minden dalnak.

A sikamló, selymes levelek
– álmodva is e lombot látom –,
míg aranyló alkonyat lebeg
fejem fölé a fényes fákon,
átizzva felfejtik testedet.

Szemeim előtt oldódsz szét te.
Lány lábnyomában zöldszín tóvá.
Lecsüngő szőlőn ömlesz égve,
érsz gyümölccsé és forrsz majd borrá,
börtön köré, a néma létre.

S ha körös-körül a hegyeken
koppan a fagy foga kihívón,
rozsdarőt őszből – nincs egyebem –
ittmaradt meleged kiszívom,
s lágy szád, a szélcsend hív nevemen.

Őt, a mély múlt hangját hallgatom.
Szétcsapódó kacaja vagy már.
Múltunk csipkerózsa a falon.
Számomra így is megmaradtál.
Alá temetve úgy alhatom.