Nagybátyám elvarázsolása*

Behavazott bernáthegyin, álmom
szakadékából felhoz a reggel.
Napfölkelte vércsíkjai között
Tuli botorkál egyesegyedül.

Gyúl a házorom vörös aranytól,
tündököl fatábla kettős íve.
Megformázza a tízparancs kövét
téglakönyöklős padlásablakunk.

Mint repülés közben megdermedt sas,
kicsapott ajtószárny sora a ház.
Akadálytalan hömpölyög a tél
ezüst csordája át a küszöbön.

Áll nagyapám a lépcső tetején.
Friss sebként fénylik a szakadt könyök,
málló nadrágból kisápad a térd.
Rezzenéstelen keze: puskacső.

A messzeségbe szúrt mutatóujj
fia hátát már szitává lőtte.
Bámulunk, mikor a kocsmasarkon,
mint hóban a nyúl, fölbukfencezik.

Ó, ha szárnyam nőne most, erős szárny!
látna nagyapám súlyos madarat,
elhúzna ház fölött, sok ágú, tárt
szárnytolla lenne holton takaró.

De fut Deutschné, az epilepsziás,
s a szemináriumból szökött pap,
csüngő ajkán a megtapadt ima,
s tódul a többi pálinkaivó.

S varázsütésre, Strángosék felől
ministránsgalléros kabátban Ő:
hosszú orrán sötét szemüveggel,
hegyes állát mellkasára ejtve,

úgy jön, ahogy a szél papírt cibál.
Ahogy rongycsomó táncol viharban.
Ahogy kukoricabajusz lobban
leheletedtől, ha tilosban jársz.

Mindenki nézi – s észrevétlen ő.
Tuli feláll és felénk mutogat.
S mint egy középkori grófnak, neki,
penészes ősz haj a vállán csurog.

Egyszer zsebtolvaj iskolát nyitott.
Tón a szürkület vitorlása állt.
S Tuli tenyerét így fejtette meg:
„Jövőd helyett egy barom sebhelye.”

Bezzeg az övé, mint a gidaláb,
vékony és selymes s boszorkányos gyors.
Botvéggel tolta félre nagyapám,
fel se állt, mikor megkörnyékezte.

Csak kezem fogta s utánameredt:
„Rossz, mi, ha idegen eb szimatol?”
Borzongani kezdtem libabőrösen.
„Elfutnál?” „El, de hátha megharap.”

„Bátyádat ez már szétropogtatta.”
Botja a tömlöcarc után döfött.
„Minden patkánylyukba jutott egy csont,
nincs bátyád! Szélhordta rongy csak, semmi.”

„Ellopta órám – de neki adom”,
simogattam a botfogó kezet.
„S anyád táskája? Nagyanyád pénze?”
mordult rám, „Ilon széttört perselye!?”

Lehullt a hó. Tuli kapunkban állt.
Zakóját nadrágjába tűrte be.
A forró levest kutyaként falta.
Nézte nagyapám: „Tűrünk tavaszig.”

Esténként Tuli maskarába bújt.
Gramofon szólt. Shimmyt táncolt anyám.
„Már ez is tánc?”, fitymálta nagymama.
Alma sült tűz- és jégvirágkeretben.

És hópehely hullt, galambtojásnyi.
Folyosót vágtunk, kristály szánutat.
De a sarkon egyszercsak Ő köszönt:
vakablak szem, penészes ősz lobonc,

érzékeny hosszú répaorr s kezek.
Tulinak intett, mint ebnek az úr,
s ő körülcsaholta kabátszegélyét.
Kullogtunk vissza. Verten. Nélküle.

Este a móka elmaradt. Tuli
hószemöldökkel nyúlt tányér után.
Megkövült könnyoszlopok mögül át-
nézett nagyapám a fejünk fölött.

Aztán a reggel. A tél bevonul,
mint házkutatásra csapat pribék,
s néz nagyapám megfeketült szobra
farkasszemet a felkelő nappal.

Hajnalra eltűnt télikabátja.
Tolvaj, most bukfencet vetsz a havon!
Látjuk, tódul a reggeli kocsma.
És Strángosék felől Ő érkezik.

Ha szárnyam nőne, karmom is nőne!
Látna nagyapám súlyos madarat.
Sokágú szárnytolla lenne inkább
elbukott bátyámon éj-koporsó,

de begörbült karma közt e másik
rondítson havat, mint arcban köpés,
míg tavasszal majd tajtékzó vadvíz
rögről rögre a földet kimossa.