Egy római hátív tüzetes leírása

Sajnos, Jakab1
és a vértanúság
– s a római tiszt
hátgerince
szintén benne,
a huszonéves divinális
halhatatlan szemszögéből –
még mindig (az elszállított)
többméteres romhordalék
málló
titka.
Szunnyad, mint egy meddőhányó
aljába szórt marék gyémánt.
Pedig az a hátív megmutatta
(s volt ott más rész
igen bőven):
gyerekfejjel
kész benne
a Halott Krisztus.
Nem jött ő rá – csak
így látta.
S kinevetve,
ki természetes látásmódját
matézisi studiumok
gyümölcsének vélte volna.
Squarcionénak, a féltékeny
pártfogónak?2
Vagy Nicolosia nevet? –
hiszen a család3, 4
kisujjából is kiérlelt
művészetet szop a „pásztor”.
Mért nem mindjárt
Pizzoliból,5
a jól felkészült
versenytársból,
ki a szembe-falat
ékíthette?!
Ugyan, ugyan,
te is csak rövidülésben látod,
ha elnyúlik előtted
társad teste,
s tornyodból rádhajolva
borzongató jól
vagy rosszul
hatni fog a furcsa szemszög,
s a kiismert forma fényét,
a tér elmoccant síkját
lentről
te is szokatlannak találod.
A kérdés nem a rövidülés –
a perspektíva mindenkié.
A kérdés:
a többlet
túlnan.
Nem a szemszög –
a hozadéka.
Nem maga a római hátív –
hanem hogy éppen
ívelése
lesz a kulcsod.
Ebből a nézetből kinyílik
és teljes egészében látható lesz,
ami minden más szögből
ködlő semmi,
vagy csupán a sűrű leplet
meglebbentő fuvallat
a derengésben.
Hogy derék ember ez a főtiszt.
És hisz, ha látja.
És hisz, amíg lát.
Vért utáló katona ő.
Hosszú útján érett ezzé.
Előkelő
széptartású
úriember,
ki zenét hallgat –
ím, a finom kéztartása!
Alig akad némi híja,
hogy elfedje
a pilátusi
kifejezést.
Ismételi
Jakab áldó
mozdulatát,
s mégis, talán mert ujjait
össze nem zárta,
s kezét az égi fénylés
valósággal
kettévágja,
kiütközik rajta
a gyönge
„semmit sem
tehetek
érted”.
S hogy a magát
nem sokra tartó lélek
nem ugorhat tűzbe
– megég.
A sisak, az arcél,
a váll, a kézfej,
a könyök mögötti
s a csupasz combon
végigsötétlő pinceárnyék:
mind lemondás.
Bár ahogy áll,
a fény-öntözte
hátív s gerinc,
s alatta a bal láb a súlyt
– a mártír előtt térdeplőből
kisugárzó ellenfényben –
egy gyönyörű állat,
egy lángléptű ló
feszülő erejével
telítve tartja.
És leengedett
jobb csípője,
s jobb térde is,
behajlítva,
és megemelt bokája
a levegőben
– végig fényben! –
mintha a döntő lépést
már csak
lépni
kéne.
Ahogy fénylő fele
szinte lebegve áll,
oly nemes és egyszerű, hogy
azt gondolnád,
a következő pillanatban
Jakabhoz lép
s átöleli
roskadt vállát.
Boltozatos mellkasával
egy légiós
a háttérben vár.
Két kezét hűvösíti
levélmintás
karcsú pajzsán.
Félig germán,
félig néger
arca tele
mélabúval.
De most leplét
lobbantva int
az ádámcsutkás,
mindig éhes,
korán aszódó
bezupáltnak,
ki a tót
menyasszony
szelídségű
fiú-társra
mordul nyomban,
s bár a
szívalakú
sisakmélyből
két ártatlanul
mit sem értő
asszonyszem néz
a vakvilágba,
a kar erős,
a mellkas széles,
s az ékes lábszárvédős,
sarus lábfej
kilép ha kell,
ha társa vonzza,
ha a főtiszt
Jakab lábához leborul,
s bár nincs égi jel,
s Vitruvius6
kőboltozatján
a birodalom
gőgje sem reped
(hiába, Mantegna
Rómát visszahoztad!
),7
ő meg ő, meg ő,
az összes zsoldos
kilép ha kell,
kardot is ránt,
míg az
egyensúlyát
vesztett
bírósági hivatalnok
kezéből hull a vessző,
úgy elámul,
hogy Jakab s a tiszt
s kik az imént
vaddá vált arccal
még egymást taszigálták,
a zsoldosok
a söpredékkel
félig berúgva,
dülöngélve,
félig lebegve
szinte angyalokként,
egy sosem
tapasztalt
ünnepélynek
óceánnyi fürdőjéből,
a vesztőhelytől
egyre messzebb,
úsznak köré
a horizontra.

* Jakab, Squarcione, Nicolosia, Bellini család, Pizzoli, Vitruvius, Mantegna Rómát visszahoztad! (jegyzetek)