Levél az Accademia d’Ungheria tetőszobrai közül

1

Sába, ha látna e percben az otthoni falka: vakulna!
Itt, e szelídebb margón, Róma magánközegében,
hol kanyarul lent, mélyben a hugyszagu Giulia utca,
itt ülök, s ültöm e kőfejek arca előtt: hihetetlen
trükk, „becsapása” hazámnak! Azám! „Feje hullt kosarunkba –
mégse tekertük jól a fejét ki, ha itt bujik ágyba!” –
nézik e külhoni csöpp anyaföldet a jóakaróim.
Nézik, a Borrominik mind hogy körülállnak, s együtt az
esteledő Rómát kitaláljuk: a Bernini-angyalt,
combja közé becsapó lámpák aranyával elúszva,
s még – Caravaggio hiábavaló olajába ivódva1
századom arcát. (Ez sok a jóból Dalmadyéknak.)2

2

Ház csigalépcseje ha emel majd, puha lépteid egyre
fölverik álmukat; orrtalan arcuk leánymosolyát e-
lőcsalogatja nehéz kőszívükből örömöd, s te,
mint velem, úgy teszel: átsüt a bőrödön hajnali lényed,
s mint puha pólyakötés sebesültre, simulsz meleg öllel.
Sába, ha most itt látna a horda!
De ujjbegyed íze
sem lesz övék! E szoborsor társad az alkonyulásban:
éveim elröpülését kőszemük égmögi síkon
kísérték, s az időtlen ereszére ülve vigyáznak.

* Caravaggio hiábavaló olajába ivódva • Ez sok a jóból Dalmadyéknak (jegyzetek)