Egy szőke katonalányra (Narcissa)*

Tudom, a tornyok vörhenyes zsarátja
hullott közétek csillagok helyett.
Asszonyi hullák tapadó hajába
hullott a csóva, halálos-meleg,
félvad katonák inaszakadt lába
tapodott iszamos aranyhajt, sebet.

De gyönge lábad nem húzta a vér-e,
a vér kövér sara csizmáidon?
Ha könnyű ujjad már tőröd tövére
gonoszul tapadt, hogy tőröd igyon,
és melled halovány, szelíd ívére
hímként, izzadt ujjal csapott az iszony!

Fekszel most, tíz évvel idősebb vagy már.
Fáradtabb, s titkoddal gyönyörűbb.
De nem értem, bárhogy mosolyogjál,
sisakra hogy cserélted kötötűd?!
Hogy nem látta senki barbár hadadnál:
nincs helye köztük, kit csak az öle fűt?!

Tíz éve izzik sebed a melleden.
Nézlek… Égnek az utak, ég hazám.
Megdől a Föld, mint egy szétoszló tetem,
kihullt fénnyel roskad az ég alám.
Szétfoszlott, haló rózsád a melleden,
sebed a mellemen piroslik bután.

„…Szöghajam odahajlik az agyaghoz.
Hugaim, nővéreim már óvnak.
Félholt testemre asszonykéz havat hoz,
testem fehér friss ágya a hónak.
Társaim görbén futnak a lovakhoz,
megroppant vállukon füstöl a haló nap…”

Szeretlek, s álmodom fölötted, látod.
Aludnál, de néha utánam lesel.
Szeretlek, mégis: arcom mért is látod? –
kérdezem egyre, s te csak esteledel.
Most nyár van, szép vagy, mint a virágok.
Mellkasod sebe rám vad mámort lehel.

Keserű, fojtó, mégis drága bor vagy.
Úgy szomjazom titkos testedre már!
Mint vadléptű hadfik, kik harcba hordtak,
a zászlót, vonnálak – vesztemre bár – ,
hogy lennél ékem, s takaró karodnak
gyűrűjén túl, tudnám, elestem vár.

* Narcissa (jegyzet)